A közigazgatás a társadalmi élet állandósult neuralgikus pontja, de a gordiuszi csomó összegabalyodottságához is hasonlíthatjuk. Már az egyiptomi fáraók korában is megoszlott, hogy az uralkodó az Alsó-  és Felső Egyiptomban regnált-e, vagy csak az egyik részben. Ezt a koronája kifejezte. Ez a mintegy derékban kettévágottsága egy országnak ma sem ismeretlen. Gondoljunk csak Ciprusra, Koreára, vagy Szomáliára. Skócia is állandóan függetlenedni akar a szigetországtól. Olaszország  pedig a különféle krízisek idején vagy hosszanti, vagy vízszintes törésvonal mentén inog meg. A Vatikán Szicíliával ellensúlyozódik.
A földrajzi hasadékokon túlmenően elvontabb össze egyeztethetetlenségeket is felfedezhetünk ezekben az illeszkedési problémákban. Ha derékvonalról szólunk, nevezhetjük a test analógiájára övön aluli és azon felüli szférának is, más szavakkal az ösztön és értelem, illetve az anyag és szellem válaszvonalának. A szellemet semmiképpen nem hagyhatjuk ki, sőt, a genius locit nagyon is szem előtt kell tartanunk, amikor államról, társadalomról, országról, nemzetről, egyes emberről, egyszóval politikáról szólunk. A mi hazánk esetében a történelmi Magyarország földrajzi egysége tökéletesen kirajzolódott a Dunával, a  Tiszával, a tengerparttal és Kárpátokkal, híven őrizvén az öt géniuszt,  amelyet Martin György a táncról szóló könyvében, Hamvas Béla „Az öt géniusz” címen írt meg. Ennek az öt géniusznak oly módon lehet és kell együttműködnie, miként a kéz öt ujjának köszönhető annak használhatósága, ügyessége. Trianont követően ez a földrajzi szinten működtetett egység zátonyra futott. Lelki-szellemi szinten kell fenntartanunk. Ez igen nehéz és különös szellemi kihívás, amelynek nem mindenkor sikerült megfelelnünk. Márpedig az öt géniusz csak együtt adja a segítő erejét, miként a szervezetünkben sem különíthetők el a légzés, a keringés, az emésztés, a kiválasztás folyamatai. A matematikai műveleteknél is meg kell találnunk a közös nevezőt, különben a műveletek nem végezhetők el, eredmény, megoldás nem születhet. Maga a tört szám számlálóval és nevezővel való kifejezése is csodálatosan ragadja meg a valóság szellemi természetét.
Ha a társadalmat élő szervezetnek fogjuk fel, - és mást nem tehetünk – a fej az uralkodó, vagyis a KOS. A régi időkben szakrális személynek számított. A modern korban már nem születési előjog alapján tölthetik be az uralkodói szerepet, mint például a tibeti láma, hanem különféle kitalált feltételek alapján „választódik ki”.
A feudalizmus hierarchikus rendje a helyén kezelte a királyt, az aranyat és a feudumot. „Nemesnek” lenni nemcsak születési előjogot jelentett, hanem az élet szakrális rendjének az ismeretét és az ahhoz igazított életet. Miként a „sznob” = sine nobiliti. Azaz csak külső jegyekben igyekszik utánozni a született nemességet.
A feudalizmust felváltó kapitalizmus, vagyis aranyfedezet nélküli tőke  uralom sok nehézséggel küzd, miként azt a mostani úgynevezett gazdasági világválság híven kifejezi. A hiány ugyanis nem a pénz mennyiségben van, hanem a szakrális pólusban, amelyet ez az ideológia negligálni kíván. A gazdaságnak is a világrendet kell leképeznie.
A demokráciával is nagy bajok vannak. Főleg az agymosott és indulatvezérelt emberek körében. Akik  nem képesek a fától az erdőt látni és parciális érdekek = pártok mentén képzelik a közjó szolgálatát és az egész közigazgatást. Ezeknek a fejlődésükben megrekedt, felnövekedésüket tekintve félbemaradt serdülő lázadók gyerekes követeléseiktől hangos a sajtó. Néha már-már ügy tűnik., ebben az általános mértékvesztésben kiút nem is lehetséges. Az emberek nem értik a hatalom transzcendens természetét, a jog és az igazság egymást aknázza alá a félreértelmezett liberalizmusban, a politika pedig éli a maga külön életét, az alkuk, az érdekek, a haszonlesés labirintusaiban.

Tudattalanunk az egész emberiség történetét hordozza az édenkerti bűnbeesés óta.
A politika, mint a társas és társadalmi kapcsolatok őserdeje, külön réteget képez tudattalan lelkünkben.
A 20. század lényegében a tudattalan felfedezésének jegyében telt, beleértve a formabontó művészeteket, a Plútó bolygó felfedezését, az atomkorszakot, a két világháborút, amelyet nevezhetünk a palackból kiszabadult szellemnek is.
Ideje már felzárkóznunk patinás ismeretekkel a kor szelleméhez, a Vízöntő korszak üzeneteihez, hogy megértsük:

• a társadalom olyan, amilyen emberekből áll,
• ha a saját emberi méltóságunkat nem őrizzük, nem várhatjuk, hogy a politika adja azt vissza nekünk.

A politika szónak igen tág a jelentés horizontja. Egyesek államvezetési tudománynak, technikának, olykor művészetnek gondolják. Mások a mindennapi életet átszövő destruáló hatásnak.
A politikusokat pedig minden hájjal megkent köpönyeg forgatóknak, ideológiai széllovasoknak, az állam húsos fazeka körül tolongó, arcátlan demagógoknak. Melléknévi konnotációja  mindenképpen a fortélyos, a rafinált, minden széljáráshoz  jól alkalmazkodó ügynök féleség, manipulátor. Ha charmos politikusról van szó, aki ügyesen belopja magát a szívekbe, őt fenegyereknek becézzük.
Az biztos, hogy mindenféle politikával találkozhatunk: egészség-, oktatás-, kultúra- , művészet-, környezetvédelem, adó-, pénz-, sport-, bér-, piac-, gazdaság-, kampány-, párt-,foglalkoztatási politikáról, felsorolni lehetetlen a percenként szaporodó ágazatokat.
Sok ellenérzés is társul a szóhoz, csalódottság a politikusokban, a  kormányban, az ügyek menetében. Hatalmas indulatokat képes kavarni a lelkekben a másik ember miénktől eltérő álláspontja, attitűdje, meggyőződése, elkötelezettsége, esetenként nihilizmusa, érdektelensége, elítélő, előkelő idegent, kívülállót  sejtető gőgje.
A kérdésre azonban, hogy valójában kik csinálják a politikát, nehezen kaphatunk választ. A diktatúráknál kicsit egyértelműbbnek látszik, ki a ludas, mert inkább személyhez kötött. Azt is látnunk kell, hogy a diktátorokhoz kötődő csodálat, a velük való azonosulás sokáig nem évül  el. Szűkebb és tágabb körben, de él a lelkekben. Anélkül, hogy látnák az Ödipális szenten való megrekedtségüket, amely szindrómáról a mindenhatóságuk képzete árulkodik. A belül rettegő, gyermeklelkű diktátorok megtalálják a megvásárolható talpnyalókat, akikből a holdudvaruk  kialakul. Ezek a lekenyerezett, és ezáltal terrorizálható emberek  oroszlánrészt vállalnak a téveszmék és becsvágyak megvalósításában.
A képviseleti demokráciában jobban el tudnak maszatolódni a személyes felelősségek, helyesebben  felelőtlenségek. A demokrácia szószólóitól ritkán szokták megkérdezni, mit jelent számukra a szó. Már aki a görög demokráciára esküszik, az sem mindig mérlegeli, hogy az a rabszolgatartó görög társadalomban a szabadok „demokráciája” volt. Az akkori  korszemléletbe nagyon is belefért, hogy akik rabszolgának születtek, azok „beszélő állatok” csupán.
A feudalizmus magas értékrendű hierarchiáját felülről irányított rendszernek tekinthetjük. Szemben a demokrácia alulról jövő szerveződésével. Holisztikusabb ideológiának indult, ahol a „nép” a mindenkit felölelő egyed, ahol mindenki egyenlő a törvény előtt és megilleti a jogvédelem. Persze a képviselet folyamatában ez a rendezettség és elv nehezen valósul meg. A képviselők ingatagságai, a műveletlen emberek túlkapásai aláaknázzák és bábeli nyelvzavarrá teszik  a  politikát. Hatalmas buktató lehet a „népakarat”, amely figyelmen kívül hagyja a korosztályok eltérő szükségleteit, a közös nevezőre nem hozható műveltségbeli, neveltetési különbözőségeket, a kulturálatlanságok visszahúzó erejét és az egyéb antiszociális tényezőket, amelyek lehetetlenné teszik a beilleszkedést. Pontosan látható ez az „arab tavasznál”. A felhergelt és felfegyverzett nép elkergeti a korábban istenített vezetőjét, brutálisan kivégzi, diadalmámort ül, majd mégsem sikerül kivájni azt a közigazgatási medret, amely szabad folyást engedne az érdekeknek, szándékoknak, mindenki számára élhető életnek.
A Vízöntő korszakban jobban kirajzolódik majd, hogy a politikát valójában mindenki csinálja. Még az is, aki úgy véli, távol maradhat az egésztől. Mert az összefüggés rendszerből senki nem maradhat ki. Mindenki tagja valamilyen közösségnek, amely közéletiségre, alkalmazkodásra, illeszkedésre, részvételre, a méltósága megőrzésére kötelezi.
A görögök „szenátoroknak” nevezték a képviselőket. Ezt az érett korra való utalást ma sem szabad számításon kívül hagynunk. Mert a politika sok tapasztaltságot, bölcsességet és szeretetet igényel. Önismeretet, hiteles élet gyakorlatot. Amikor már a politikai tudattalan erői is megnyílnak számunkra.
Mert a társadalom olyan, amilyen emberek alkotják.

Nem sokkal az amerikai ámokfutó tömeggyilkosság után a túlszabályozott Svájcban is történt egy teljesen váratlan lövöldözés. Így a rend fenntartás problémája fókuszba került: lehet-e, és ha igen, hogyan elejét venni az efféle atrocitásoknak és a különféle büntetések mennyire hatékonyak? Sokan például a halálbüntetés újra bevezetését vélik elrettentő erejűnek, nem gondolván arra, hogy mind az ítélet meghozói, mind a végrehajtói gyilkosokká válnak ebben a gyakorlatban. És a tömeg vérszomjáról is megfeledkeznek, pedig a középkorban nyilvánosan égették el a boszorkányokat, a hitvallókat, vagy akasztották fel és fejezték le a vádlottakat a települések főterén.
Azt kell látnunk, hogy a 21. században sem alakult ki egyfajta lelki alapállás, amely viszonyítási pont lehetne mind az egyéni, mind a közéleti magatartásban, viselkedésben, helyzetek megítélésében, tisztán látásában, főleg megoldásában, bármiről is essék szó. Ez az alapállás jelent:

• függőlegességet, égi pólust, axis mundit,
• kiindulópontot, ahová vissza lehet térni,
• közepet, amelyhez minden szélsőség viszonyítható,
• koordináta rendszert az eltájékozódáshoz, mint a Földön a hosszúsági és szélességi körök, Greenich és az egyenlítő.

A társadalmi térben, ahol nincsenek kapaszkodók, viszonyítási lehetőségeink, könnyen tériszony lesz úrrá rajtunk.
Újszülött kortól levezethető egy fokozatos tértágulás az anyaméhtől a pólyán, a bölcsőn, a rácsos járókán, a lakás szobáin, majd az utcán, városon, külföldön át egészen a repülésig tartó íven. Lelkileg ez egyfajta én határokat jelent, amelyen belül biztonságban érezzük magunkat, amelyen belül azonosak maradunk önmagunkkal. Pszichológiai csoportokban ez az én erő, én határ addig tart, ameddig tudunk, merünk, képesek vagyunk  magunkról beszélni mindenféle szépítés és kozmetikázás nélkül, nem tartván attól, hogy elutasítanak bennünket  A kozmetikázás paradox hatásaként az én védelem én vesztést eredményez. Amikor „megfelelni” akarunk egy kimondott, vagy kimondatlan elvárásnak, érdeknek, amely a mi értékrendünkkel nem kompatibilis, lényegében ál-engedelmeskedünk. Ez történhet félelemből, tehetetlenségből, feladjuk egyéniségünket, kreativitásunkat, és sodródunk, kaméleonná válunk, áruba bocsátjuk magunkat. Ha ez az egyéneket tekintve nagy tömegben így történik, az  társadalmi méretekben is érezteti hatását.
Napjainkban ez a családok felbomlásával, illetve létre sem jövésével veszi kezdetét. Ennek gyakorlata a „mindenki a más gyerekét neveli”, következménye pedig az identitás diffúzió.
Johannes A. Comenius /1592-1670/ cseh teológus és pedagógus az iskola kötelezettségből indult ki, olyan oktatásból, amely a teremtés titkainak mély összefüggéseit nyitja meg a gyermekek előtt. „Orbis sensualium pictus című 1654-ben megjelent könyve foglalta egybe ezeket az elveket. A mai közoktatás a teremtés titkairól és összefüggés rendszeréről nemigen szól.
Az anarchia, anómia és nihilista  társadalmak olyan káoszt képesek előmozdítani és tartósítani, amely a pszichotikus lelki állapothoz hasonlítható, ahol mindenféle tájékozódási vesztésével állunk szemben.
A vezetési stílusok tekintetében is nagy a tájékozatlanság. Pedig az autoriter, demokratikus és laissez faire vezetési stílus abszolút analógiában áll a keleti harcművészetek erő tanával és az asztrológiából ismert kardinális, fix és labil minőséggel. Emiatt a vezetés napjainkban sokszor inkább félre vezetés. A szó szoros értelmében. Ahogyan egy kisgyerek nem tudja a szüleit eligazítani ádáz marakodásukban, ez a tisztán nem látás társadalmi méretekben is hihetetlen burjánzásokra képes.
A világ tele van úgynevezett jogsértő cselekménnyel és jogtipró joggyakorlattal. Főleg, mióta a jog is szerte hasadozott eljárásokra, elméletre és az igazságtól való szélsőséges elkülönülésre. Tolvajnyelve ma már egy művelt állampolgár részére is érthetetlen, követhetetlen, kibogozhatatlan. És ne feledkezzünk meg a „hatályos” törvényekről sem, amelyek védik a diktatúrákat, egyes háborús bűnösöket, népírókat.
De van egy dilemma, amely segít összerendezni témafelvetésünket a társadalmi tudat kapcsán. Ez pedig a kiskorú bűnözők védelme a halálbüntetés kérdésében. Nem szabad kivégezni őket, meg kell várni, amíg nagykorúak lesznek. Decemberben Delhiben hat fiú megerőszakolt  és kirabolt egy 23 éves lányt egy buszon, egyikük kiskorú volt. A lány belehalt sérüléseibe, és ez az indiai demokráciát mélyen felkavarta. Halálbüntetést kérnek mind a hat elkövetőre, mivel maga a bűntett nagykorú. Vagyis nyomokban ma is van valamiféle lelki alapálláshoz viszonyítható védettség és felelősség, függő helyzet és önállóság, kis-és nagykorúság vonatkozásában.
A rendet nyilván nem a rendőrök tarthatják fenn, bár rengeteg rendőrállamról tudunk a történelemből.
A fegyver használatot sem lehet előírásokkal szabályozni, mert a gyártók lobbiznak, az áldozatok hozzátartozói tiltakoznak a fegyvertartás alkotmányban rögzített engedélye ellen. Pirandello is azt mondta egy ízben, ha az első felvonásban egy puska lóg a falon, annak az utolsó felvonásig el kell sülnie.
A rendnek életünk első pillanatától kezdve jelen kell lennie életünkben, sőt, felül kell írnia a destruktív káoszt és széthullást. Ez a rend a társadalmi tudat kialakulásának alappillére.
Az államnak nem könnyű a demokrácia forgatagában integrálni a népcsoportokat, vallási szélsőségeseket, a félbe maradottakat és a sok parciális nézőpontban megrekedt egyént. Nagy a fejekben a zavar, hogy mi a nemzet, mi az állam, az ország, a társadalom, a politika.

Bár az emberiség történetében még soha egyetlen világuralom sem valósulhatott meg, a tapasztalatok levonása még várat magára. A kapitalizmus – mint a pénz világuralmi elmélete és gyakorlata – ugyan most a „demokrácia” álruhájába rejtőzötten szívós küzdelmet vív a reáliákat negligálván, hogy évezredekig fennálló rendszert alakítson ki, mint amilyen például a feudalizmus volt. De a pénzoligarcha papírpénze, értékpapírjai, fiktív tőkéi kevésbé rentábilisak, mint a földbirtokosok földjének a termőereje. Nemcsak a pénz aranyfedezete hiányzik, hanem az ideológiai aranyfedezet is. Mindenekelőtt a kereskedelmi haszonelvűség az, amely nem képes átlépni azokat a határokat, amely az átfogó társadalom szemlélethez kellenek. A materialista gazdaságszemlélet nem képes az élet spiritualitását felismerni, a magasabb vezéreltség hiánya pedig káoszba, zsákutcába vezeti a törekvéseket, még ha azok jó szándékúak is, de naivak és tudatlanságról árulkodnak. Ez jól kiolvasható a modern kor bűnözési statisztikájából. Ma drogbárók, fehérgalléros bűnözők, maffiózók, drog-, fegyver-, gyermek-, embercsempészek  találhatók a „bűnpiacon”.
A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetet megkönnyítette a kommunizmus, mint ideológiai csalétek. Hazánk geopolitikai helyzetéből fakadóan itt is határt képeztünk Kelet és Nyugat között, mint ahogyan a török terjeszkedésnek is mi szabtunk határt.
Az idők folyamán a kezdeti „mindenki egyenlő” kommunista idea szocializmussá zsugorodott. A „mindenki szükségleteinek megfelelően részesül a közös javakból” utópiája teljességgel kiküszöbölődött. A szocializmus kezdeti munkás-paraszt hatalomhoz fűződő  ideája és gyakorlata az intellektus hiányán vérzett el. Mert amikor egyetemet végeztek a munkások és parasztok, a megvetett értelmiségi rétegben találták magukat. És a nagy szegénység szolidaritás is csak addig tartott, amíg a megtollasodás be nem következett. Kezdett vette az egy párt rendszer mellett a zavaros jobb- és baloldal ellenséges attitűddel kísért szembenállásos dinamikája. Ez világviszonylatban a hidegháború volt, a szocializmus és kapitalizmus összeegyeztethetetlensége talaján. A SZU és Amerika kakaskodott a világhatalomért, miután a gyarmatosítások nagyjából befejezettnek tűntek. Ez a dinamika is megszűnt a SZU szétpukkadását követően, és az addigi, magukat baloldalinak nevező, valójában a szovjet hatalmat kiszolgáló széllovas politikusok valamiféle szociál- kapitalistákká vedlettek át, a piacgazdasági nézőpontok  talaján. Az egypártrendszer idején kiépített pártállam szereplői a 90-es évek diktatúrából demokráciába való békés átmenet kísérlete nyomán különféle pártokba szóródván maradtak elsőrangú állampolgárok, szemben a párton kívüliek másodrangú állampolgáraival.
A nagy kommunista agymosás sokáig tartja magát. 2010. június 25-én Grúziában lebontották Sztálin hatméteres bronzszobrát. A grúzok egy része ezt sérelmesnek tartotta, mert azonosultak hazájuk szülöttével, a generalisszimusszal.
Ne keressük a választ, hogy miként lehet a fejekben a baloldali diktatúra szent, míg a jobboldali immáron több, mint fél évszázada zsarolás, lobbi, fenyegetés, jajongás, bosszú tárgya.
Inkább gyűjtsünk még néhány csalétket:

marxizmus, leninizmus, kozmopolitizmus, határok nélküliség, főállású tőzsde spekuláns, spekulatív tőke, kft = korlátolt felelősségű társaság, pénzügyi tranzakció, hiánycél, hiány menedzserek, politikai mutyizás, celeb, materializmus, ateizmus, adódiplomácia, adóparadicsom, bérapály, csúszó fiktív világ, áremelés, cinizmus/korrupció/spekuláció triász, deviancia kultusz, fantomcégek, hecckampány, heccpárt, hírhisztéria, hitelbuborék, ideológiai aszály, jogpozitivizmus, jogrelativizmus, jogi vákuum, látvány politizálás, média terror, nemzeti és nemzetközi szocializmus, offshore cégek, piac pszichózis, pénzzel és pénzre szocializáltság, rágalom hadjárat, tabuhorgonyok.

Ha megkérdezünk egy közgazdászt, mi a kapitalizmus, csillogó szemmel azt válaszolja: magántulajdon és verseny. Esetleg még hozzáteszi, hogy piacgazdaság Szóra sem méltatja magának a tőke szónak, a Das Kapital kettős jelentését, magát a pénzmagot és az  abból remélt hozamot, kamatot, tőkét, amely vagy jön, vagy nem. Soha nem lehet garantálni, hogy 100 forintért annak sokszorosát kapom vissza .Vagyis a kapitalizmus = a fiktív tőkére épített fiktív világ.

Ennél már csak a „független” politikusok a problematikusabban, akik kilépnek eredeti pártjukból. De vajon mitől függetlenek: ideológiától, vallástól, politikai szervezettől, hatóságoktól, netán a választóiktól, a parlamenttől, a kormánytól, a múltjuktól, a felelősségüktől, esetleg saját maguktól?

Egy olyan világ összefüggés rendszerében, ahol minden mindennel összefügg.

A kérdés a történelmi mélyfolyamatokra irányul. A „szentnek” is mondott „istenadta” nép történelmet befolyásoló erejére. A sokadalom mélyfolyamatára, amelyből nem egykönnyen rajzolódik ki az érték, a lényeg. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a „népi népuralom”, vagyis a népi demokrácia kommunista gyakorlata nálunk a proletárdiktatúra lett.
Ha a jelenleg a parlamentbe bejutott öt párt képviselőit megkérdeznénk a demokráciáról, nem tudnának elfogadható és kielégítő választ adni. Annál is inkább, mert az öt párt maga is közel 50 – 60 pártocska, mozgalom, kezdeményezés, tömörülés kivonata, „képviselete”. Szószólóik nem mentesek a demagógiától, a népámításoktól, a hazug ígérgetésektől, egoista törekvésektől, hangulatkeltésektől, uszításoktól, gyűlöletkeltéstől és főleg a hihetetlen szűklátókörűségtől. Egy – egy  választási kampány még most, a 21. században is gyerekes szájhősködés, bohóckodás, kakaskodás, sok esetben egyáltalán nem lehet megérteni, milyen eszme- és érdek horgot kaptak be a teljesen megtévesztett választók. Olykor még egy miniszterelnök választás is csak a bohózat műfajába sorolható. Afféle pünkösdi királyságnak mondható.
De a demokráciában „választ” a nép a népből.
Érdek, eszme, uralom, hatalom, igazság és jogérvény sajátságos összemosódottságában csak a totális káosz és zavarodottság észlelhető .Pedig még az úgy nevezett vademberek között is van valamiféle íratlan törvény, amely bizonyos dolgokat tilt és szankcionál. A betyárok között is  
van betyárbecsület. A politikai maffiában az árulás mindennapos.
Világszerte kirajzolódik a vízszintességben egyfajta jottista / ipszilonista szembenállás. Ezt bal-, illetve jobb oldalnak szokták nevezni, anélkül, hogy elmélyednének a szavak jelentésébe. Általában a baloldal nosztalgikus, népet felkaroló jóságot takar, esetleg kozmopolitizmus is kiolvasható belőle, míg a jobb oldal többnyire nemzeti vonalat tartalmaz, és sokakban egyáltalán nem talál visszhangra. Összemossák az állammal, az országgal, és akkor elindul a tiltakozás áradata, mivel minden országban sok nemzetiség él.
A „minden hatalom a dolgozó népé” szlogen mélyen beleette magát a hajdanvolt proletárok lelkébe, akik az idők folyamán diplomásokká, esetenként fehérgalléros bűnözőkké, „értelmiséggé” nőtték ki magukat. Könnyű volt számukra a proletárdiktatúrából a „demokráciába” való átmenet ürügyén szabadrablásos kapitalistává átváltozni, miközben szentimentális baloldalinak vallják magukat.
Egyre kevesebb szó esik a népfelség elvéről. Felváltódott ez a kisebbség / többség parttalan vitájával és ingoványos talajával.

Ha a demokrácia egészéről, mint működő rendszerről akarunk hiteles képet festeni, ahhoz nem lesz elég a gazdasági, jogi, politikai, közigazgatási rész rendszereken keresztül történő megközelítés. A társadalom élő közösségét kell fókuszálni, amelyben az egyes ember nem statisztikai adat, hanem egy végtelen kultúr folyamat részese.
Egy – egy ember egyidejűleg  több közösség tagja, amelyekbe részint beleszületik, részint élete folyamán kerül azokkal kapcsolatba. A közvetlen rokoni hálózaton kívül, a nemzeti hovatartozáson keresztül az egész emberiséggel való együvé tartozásig  tart ez a kultúra folyamat, a téri és idői korlátokon átívelően. Lakóközösségek és világszervezetek tagjai lehetünk egyidejűleg.
De még ennél is markánsabb az a polarizáltság, amely a tudatos és tudattalan lélekműködés analógiájára hozza létre a társadalom konkrét és látens szintjét:

Társadalom:

Konkrét szint:

Intézményi struktúra
Közigazgatási rendszabályozottság
Hatalmi hierarchia
Kényszerítő eszközök
Törvényalkotás
Erő, vezetés

Látens szint:

Közösségi hovatartozás
Affiliációs szükséglet
Kulturális hagyományok
Szociális életforma kialakítása
Inernalizált értékek
Morális tekintély

A konkrét szint az államhatalmi rendszer formális struktúráját tartalmazza.
A látens oldal az egyes emberek személyes részvétele folytán, az odatartozás érzéséből alakuló közösségi dimenzió.
A közösség az egyén és a társadalom közötti közvetítő közeg:
- az egyén a közösségen keresztül válik a társadalom tagjává
- a közösségen  keresztül éli meg a társadalmi valóságot,
- a társadalom a formális intézményi struktúra mellett a közösségek integrált egésze, összessége is.
A két oldal egymástól nem választható el, együttesen alakítják a társadalmi tudatot. Egymást feltételezik, működésükben komplementerek.

A társadalmi tudat zavarai napjainkban meglehetősen széles körűek:
Egyéni aspektusból identitásdiffúzió, elidegenedés, „tanult tehetetlenség” a jellemző.
Társadalmi aspektusból: anómia, bürokratizmus, korrupció.
Mindez a mérhetetlen elsivárosodás és lesüllyedés politikai prostitúciónak is mondható.

A demokrácia, mint képviseleti rendszer, eredendően közérdekeket, közjót, jogbiztonságot hivatott szolgálni.

A nép és a kormány a tudatos és a tudattalan lélekműködés egyensúlyával analóg.

Sajnos, a jelenlegi időkben a "demokráciát" az anómia, a bürokrácia és korrupció gyermekbetegségei sújtják.

Nem néz ki az ajtón, és világot megismer,
Nem néz ki az ablakon, és égi utat megismer,
Minél messzebb megy, annál kevesebbet ismer.
Ezért a bölcs:
Nem jár, hanem megismer,
Nem néz, hanem megnevez,
Nem cselekszik, hanem végbevisz.
                                         /Tao te king  47. vers/

Úgy-e ismerik az energikus embereket, a fáradhatatlan energia bombákat, akik mindig tettre készek, és az apatikus embereket is, akiknek a beszéd is nehezükre esik?
Megtapasztalták már egy közösség energiaszintjét például a munkahelyükön, amikor a jó főnök beléptével energizálódnak, fellelkesülnek, húzóerőt kapnak?
Azt is tapasztalták, hogy a panasz, indulat, rágalmak és minden rosszindulatú kommunikáció vámpírol, kifáraszt, kimerít, leszállítja az energiaszintjüket?
Észrevették, hogy az ifjúkori lelkességből sok középkorú ember életében elhízás, eltompulás, emésztési zavar lesz, majd mindenféle öregkori betegség és végül halál? Az energiaszint teljes összeomlása.

Amikor pszichológiai térről szólunk, a minden emberben működő energia készletre gondolunk, amely kialakítja a szubjektív terét. Nem csupán fizikai értelemben vett tér ez, mivel időben és távolságban régi tapasztalatokat, cselekvési mintákat, modelleket és azok roncsait is tartalmazza. Vágy, siker, szorongás, kudarc hajtóereje  és utórezgése a lélekben. A viselkedés téri, idői és emocionális színtere, például egy csoport szcénájánál.

Az örökkévaló lélek a maga dinamikájában.

Nem lehet elégszer visszamenni az ősi lelki kötelékekhez, amelyek az embert mindenek előtt saját magához fűzik, kötik, hogy ne távolodjon el végképp eredeti indítékaitól, erőforrásaitól, személyes céljaitól. Ez folytatódik az anya – gyermek köldökzsinóros és étertesti kapcsolatában, majd a család kohéziójában és egyre táguló mértékben a kortársakhoz, hasonló foglalkozásúakhoz, nemzethez, végül az egész emberiségez fűződő lelki rezgés tartományban. C.G. Jung objektív tudattalannak nevezte az emberiség eme közös tudattalanját, ahol az archetipális erőcentrumok őrzik a megélt tapasztalatok lenyomatait.
Talán csak a lelkünk mélyén lévő emléknyomok őrizhetnek képet az archaikus közösségekről, amelyek a természettel teljes összhangban és a világhír szempontjából teljes ismeretlenségben élték le életüket. Valószínű, hogy a sivatagok, a magas hegyek vagy az északi tájak zárt közösségei az éghajlati különbözőségek miatt nagy eltéréseket mutathatnak. Az is tény, hogy a gyarmatosítások teljesen felforgatták ezeknek az ősi népeknek az életét. Régebben a gyarmatosítás a civilizáció álruhájában történt, ma a demokráciát akarják rátukmálni a teljesen eltérő lelki alkatú emberek eltérő társadalmára. Közel Keleten például még ma is a törzsi szervezet az uralkodó csoportosulási forma, gondoljunk csak a líbiai eseményekre.
Már Nagy Sándort is szíven ütötte, hogy a meghódított emberek lelke nem fogadta őt be.
Már egy 7 - 12 tagú pszichológiai munkacsoportban is működhetnek olyan dinamikák, amelyek a csoportvezetőt teljesen elsodorhatják, ha nem talál megfelelő kapaszkodókat. Minden résztvevő beviszi oda indulatát, aktuális vágyát, jó és rossz érzéseit – egyszóval pszichológia terét – és a közös nevező kialakítása nélkülözhetetlen az eredményes munkához. De hol van egy csoport pszichológiai terének összetettsége egy törzs, egy nép, egy állam pszichológiai teréhez képest!
Ma már nagyon kevés olyan ősi népcsoport él, ahová a civilizáció nem tört be, ahol nincs kormány, parlament és választás, biztosítási kötvény, bankkártya, társadalom biztosítás és szakszervezet. Az indiánok Amerikában rezervátumokba kényszerültek, a fehér emberek kultúrájával való elkeveredési kísérletek igen felemásak lettek. A vallásokban is kirajzolódik az inkább archaikus, közösségi, vagy szervezeti forma. Az előbbit az érzelmi kötelék, az utóbbit a hivatal, a presztízs, a hatalmi relációk fémjelzik.
Van azonban egy másik információ is, amely az ilyen elzárt csoportokat nem a barbár vademberek közé sorolja, hanem éppen az örökkévaló lélek őrzőinek tartja. Nem bozótlakó, primitív kannibálnak, hanem makkegészséges, telepátiával érintkező, testéből kilépni tudó igen magas szintű embernek, a Föld igazi őslakóinak, akik kimaradtak a világőrületből. Nem háborúznak, nem hódítanak, nem kereskednek, még csak le sem telepednek. Sivatagi vándorok Ausztrália belsejében, vagy Tibet magas hegyeinek lakói. Igazi mesterek ők.

Individuum es innefabile.
Minden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen.
Pszichológiai terünk erőivel kell és lehet végigjárnunk sorsunk útját. Rengeteg játék van, amely ezt szimulálja. Ilyen a feladat, amelyben mozaikokból kell összerakni egy egész képet, mint például a puzzle játékokban, a legóbban, vagy végighaladni a bábúkkal egy kijelölt úton, akol egymást kilökhetik a bábúk a kockadobás  alapján, esetleg csatáznak, mint a sakkban. Ezekből az erőkből formálódik meg önkifejeződésünk, az az egyediségünk, amelyről fentebb szóltunk. Minden eszköz, amelyet készítünk, ezt az önkifejeződést szolgálja. De ezek az eszközök el is távolíthatnak bennünket saját magunktól, ha fontosabbakká válnak, mint maga az élet. Csodálatos hangszereket készítetek az emberek az idők folyamán – az orgona például valóságos világépületnek mondható – de ha valaki muzsikusnak születik, az a lényeg, hogy ő maga legyen a zene, ehhez pedig nem különleges drága hangszer szükséges.
Teljesen eltérő az embereknek az időhöz való kapcsolata is:

• van, aki a kis életidején alig lát túl,
• mások történelmi távlatokban gondolkoznak, évmilliókkal dobálóznak a  Föld vagy az élet keletkezése kapcsán,
• ismét mások az örökkévalóság megragadásában, megélésében vannak otthon, ahol a folyamat és a megérkezés ugyanaz. A TAO úgy fogalmaz, hogy „úton vannak”, ősei és a még meg nem született utódaik örök életvonulatában.

Való igaz, hogy ennek a pszichológiai térnek van olyanfajta zártsága, amely nem engedi, hogy ráébredjünk adottságainkra, saját feladatainkat sem igazán ismerjük fel sok esetben, haladásunk nincs a jó, az igazi mederben. Az ilyen magunk perifériáján zajló életünk holt időnek számít az eleven valóság sodrában valló élethez képest. Mérgesség, csalódás, önsajnálat, elidegenedés, elbizonytalanodás kísérheti ezt a félelem teljes, szorongó életet.
A légzés mindig jól kíséri és jelzi ezeket a nemkívánatos lelki állapotokat. Nehézlégzés, elakadás, szapora szívverés kíséretében.
De a jó és rossz, és minden tulajdonság párban van bennünk: egymást ellensúlyozzák és váltják. Ha a körforgásukat megértjük, és nem engedünk a patológiás túlsúlynak, a hiány/többlet, adni/kapni, minden/semmi, tele/üres, mindig/soha, érthető/érthetetlen rajzolata olyan lesz, mint a sinus hullám:

• a lentről  mindig felfelé halad,
• a fentről mindig alámegy

de megőriz egy biztonsági sávot, amely a mérték szerint való működés biztosítéka.

Végig gondolni és egészében látni a dolgokat minden bizonnyal a legnagyobb művészet, a legnagyobb kihívások egyike. Így van ez a problémákkal is. Ha az elágazásoknál próbálunk beavatkozni, úgy járunk, mint aki a gyomlálásnál lecsipegeti a folyófű messzire nőtt ágát, de a bent hagyott gyökér annál virulensebben fog kihajtani.
Nos, az elidegenedés problémája is olyan sokrétű, hogy a gyökerét megtalálni nem kézenfekvő, viszont a megoldáshoz nélkülözhetetlen. Az elidegenedés problémája a munka kapcsán merült fel először. Azt tapasztalták, hogy a termékek létrehozásának rész folyamataiban dolgozó emberek, akik nem látták a munka végeredményét, kedvetlenek, kényszeredettek, motiválatlanok lettek, egyszóval elidegenedtek a munkától. Mondok egy példát a elidegenítő momentumra:

Házgyárban, ahol a paneleket gyártották, a Dunából futószalagon jött a kő, kavics, esetenként ezek nagyok és súlyosak voltak. A futószalag mellett álló embernek az volt a munkája, hogy a köveket le kellett kapkodni és konténerbe rakni. A munka három műszakos, az éjszakai műszakban szinte teljes sötétségben dolgoztak állva nyolc órán át.

Ne tűnjön ez szélsőséges példának, mert az életünk hemzseg azoktól a jelenségektől, amikor nem látjuk a fától az erdőt, amikor a pillanaton elvérzik a jövő és csak ritkán sikerül a vesztett csaták után a háborút megnyernünk.
Elidegenedni nemcsak a munka kényszere miatt lehet, hanem rengeteg  érzelmi sérülés, akarati zátonyra futás, értelmi sötétség, regresszív viselkedés folyományaképpen is. Mindenek előtt önmagunktól idegenedünk el. Ezt az állapotot hasadtságnak is szoktuk nevezni. Ilyenek a: „nem tudja a bal kéz, mit csinál jobb”,  „az eszem tudja, de a szívem mást diktál” és a testünktől is elidegenedhetünk. Ha nem sikerül valamit végig gondolni,  a maga egészében látni, etikai, jogi, politikai bukfenc lesz belőle. A magánéletben érthetetlen viselkedések kísérik az effajta hasadtságokat, kisiklásokat, torzult és beteg folyamatokat. Indulat-, érzelem- vagy akaratvezérelt emberek ezek, akik nem jutottak el a kiforrottságig, nélkülözik a bölcs belátást, a megértést, a felülnézetet. Társadalmi méretekben ezek azok, akik nem illeszkednek be, harcolnak az „önkény” ellen, miközben a saját életük is merő önkény, a szabadságból próbálnak tőkét kovácsolni, miközben maguk is csak  szabadosak. Azt teszik, amiről azt gondolják, nekik jó, nem törődvén azokkal, akiket túlkapásaik sértenek. Sztrájkok, követelődzések kísérik ezeket a társadalmi megmozdulásokat, mintha ágáló, lázadó serdülők lennének.
Tele van a világ érzelmileg kiégett, nihilista és cinikus emberekkel, akik természetesen a társadalomban sem találják meg  helyüket. Az elidegenedéssel kapcsolatos személyiség zavarok társadalmi méretekben is destruáló hatásúak, a társadalmi tudatot zilálják szét:

Egyéni aspektusból

identitás diffúzió,
meghasonlás,
„tanult tehetetlenség”

Társadalmi aspektusbólt:

anómia,
bürokrácia,
korrupció

Mindkét aspektusból mérhetetlen elsivárosodást és lesüllyedést hoz magával.
A szociológia nem győzi leltározni a burjánzó bajokat, miközben azok súlyosságuk okán már régóta megoldásért kiáltanak. A riasztó tulajdon-, ár- és bérviszonyok, az adósságállomány, a környezetszennyezés, a munkanélküliség, a jogbizonytalanság, a korrupció, a bűnözés, a közbiztonság hiánya, hogy csak a főbbeket  említsük.
A korjelenségeket kifejezőbb kórjelenségeknek mondanunk.
Magyarország történelme kapcsán közel félezer éves kényszerhelyzetről beszélhetünk. A mohácsi vészt hívórímnek tekinthetjük, amelyre Trianon volt a válaszrím, a több ízben három részre szakadt hazánkban. Mindehhez még hozzá kell számítanunk a kényszerhelyzetek megannyi hátulütőjét: a saját idő elvesztését, az elszalasztott, vagy soha meg nem kapott lehetőségek hiány görgetegét, a megtört lendületeket, a befejezetlen, végig nem vitt tetteket. Ezeknek a meghiúsult, félbemaradt eseményeknek az energiája búvópatakként bukkan elő újból és újból. A 20. század ateista – materialista – kommunista Bábel tornya ugyan összeomlott, a SZU lufija elpukkadt, de a lelkekben a megtévesztettség utórezgése még sokáig nem engedi a megbékélést.
Az euroszkeptikusok már tisztán látják, hogy Európában nemzetállamok vannak, ahol a nemzeti identitást és történelmi tudatot nem lehet valamiféle gazdasági homogenizálásnak alávetni.
Ebben a kórtörténetben ha rákról, skizofréniáról, szívinfarktusról, terrorizmusról, vagy gazdasági világválságról szólunk, a személy méltósága, tudata, életéért való felelőssége, igazi embersége lesz a meghatározó. Az ilyen kimunkált lelkű, önismerettel rendelkező emberek társadalma merőben más kell, hogy legyen, mint a félbemaradt, megkeseredett, függőségi játszmákban felőrlődött emberek élete.
A holisztika a test – lélek – szellem embert a természettel, a társadalommal és a természetfelettivel való egységben szemléli. Ebben a szemléletben az eszközök, a technikák nem lehetnek fontosabbak az életnél, a létezés szentségénél.
Az élet elárulása a legnagyobb anómia.

Hogyan is lehetne megérteni. felgöngyölíteni azt a rengeteg fonák helyzetet, amely a világban olyan nagymértékben eluralkodott? Milyen kiindulópontot lehetne találnunk az irányváltoztatáshoz, a válságból való kilábaláshoz? Csak egy röpke példa:

• Ciprus válsággal küzd a 2013-as esztendőben, mindenféle eshetőséggel próbálnak a segítségére sietni. Áprilisban egy „elszámolás” történt, úgy számoltak, hogy 17 milliárd eurós csomag megakadályozhatja az államcsődöt, de az derült ki, hogy 23 milliárd euró kell. Ezért az aranytartalékából kell beáldoznia.

Az efféle fonák helyzetek elszaporodása komoly nehézségeket okoz a közéletben. A bajokkal párhuzamosságban a világot jobbítani akaró törekvések is felütik fejüket. Ezek jobbára naiv, parciális, kicsinyes, nagyon kis hatósugarú elképzelések, amelyek sokszor nem hogy javítanának, de inkább destruálják az amúgy is ezer sebből vérző, abnormális folyamatokat. Zöldek, állatmentők, szakszervezeti vezetők, aktivisták szállnak ringbe, kis fejszéjüket nagy fába vervén. Ezek a törekvések azokhoz a megfeneklett gyógyításokhoz hasonlíthatók, mintha egy belgyógyászati megbetegedés bőrkiütéseit kenegetnénk anélkül, hogy magát az alap betegséget gyógyítani próbálnánk.
Ha már kiindulópontot keresünk az irányváltáshoz és a mindenféle válságból való kilábaláshoz. a MAGBÓL kiindulhatunk:

• a jó magnak jó termései,
• a rossz magnak rossz hajtásai vannak.

Tettek esetében a magnak a SZÁNDÉK a megfelelője.
A tiszta szándék a jó mag.
Vegyük például a gyarmatosítás szándékait:

• A hajózás fénykorában, a távoli földrészek felfedezésével párhuzamosságban elindult a földfoglalás, a természeti kincsek elrablása, a bennszülöttek leigázása, rengeteg embertelenséggel fűszerezve. Mohóság, kapzsiság, kegyetlenség teljesen elfogadott gyakorlata ez, jóllehet a felek között igen kiéleződtek az ellentétek. Ma is zajlik gyarmatosítás, csak nem hajózással és nyílt leigázással, hanem burkoltabb „befektetésekkel”.
  Ha valaki ebben a kérdésben csak azt látja,hogy a szerepek felcserélődtek, és az elnyomottakból lettek az elnyomók, az a gyarmatosítás fővédnöke. Ennek legbeszédesebb gyakorlata volt a 2. világháborút követő proletárdiktatúra és kommunizmus, amelynek a módszerei semmivel nem voltak kifinomultabbak, mint akár melyikmás terror szervezeté. De az igazi következtetés levonása hátravan:
• a proletárdiktatúrának azért kellett megbuknia, mert a proletár nem alkalmas arra, hogy vezetője legyen a nála sokkal kvalifikáltabb, képzettebb, szélesebb látókörrel rendelkező embereknek .
  Mint ahogyan minden diktatúra bad seed, mivel egy önkényes szempontot igyekszik rákényszeríteni másokra, az igazi, átütő szellemi erő hiányát erőszakkal próbálván kompenzálni.

A jó szándékot keressük, mint jó magot, amelynek jó termései lehetnek. Ezt a gyarmatosításnál, leigázásnál, embertelen túlkapásoknál nem fogjuk fellelni. Hasonlóképpen, amikor arról beszélünk, hogy a politikusok a „hatalomban” vannak, rossz hangsúlyt adunk a közélet eme szereplőinek. Mert a politika elsősorban közéletiség, szolgálat, csak másod sorban hatalomgyakorlás, irányítás, kormányzás. Mint annak idején a hajós kapitánynak a tenger erőivel kellett megbirkóznia, ha nem akart odaveszni, oly módon kellene a kormányoknak kormányozni a mai időkben, és nem pöffeszkedni. Semmiképpen sem szabad a politikát érdekeknek gondolni, húsos fazéknak az államkasszát, amelyből szabadon lehet rabolni.
Nyilvánvaló, hogy az igazi politikusnak „születnie" kell, miként a „poéta nascitur” mondás is utal erre a fontos tényre. Veleszületett intelligenciával, nemességgel, bölcsességgel kell rendelkeznie a szenátornak. Ez a „demokratikus” választási kampányokból teljesen hiányzik. Ha akárkiből lehet államelnök, az akárki államelnök lesz. Inkább csak pünkösdi király, aki csetlik-botlik a bársony szőnyegen, amelyen vonulnia kellene, ha nem zörögne rajta a szerep bő ruhája, amelyet nem tud betölteni. Mintha öt számmal nagyobb ruhát öltött volna magára, vagy öt számmal nagyobb cipőben próbálna botladozni.
Maradjunk a gyarmatosításnál, mint a minden korban meglévő világhódítási buzgalomnál. Ha igazán belegondolunk ezekbe a világhódításokba, csupa megfeneklettséget, bukást, csúfos vereséget láthatunk. Legyen szó hadi hódításról, mint a rómaiak vagy Napóleon esetében, vagy vallási természetű, mint a török hódoltság, a hajózási gyarmatosítás, bármilyen háborúzás, vagy napjainkban a tőke kapitalizálása. A bad seed minden esetben jelen van. Ez a gyenge pont, amely minden esetben zátonyra futtatja ezeket az indítékokat. Hatalmi törekvések, amelyek nem számolnak határaikkal, korlátaikkal.

A jó mag azért hoz jó termést, mert az indítékban a végcél is benne van, elég muníciót jelent a kikerekedéshez, ahhoz, hogy végbe vigyen egy folyamatot. De ahol hézag van, például a tisztességben, a jogosságban, az emberségben, ott erre újabb hézagok rakódnak, a hiány hiányt generáló dinamikája végül kudarc örvénybe torkollik.
A közéleti embereknek, akik ilyen szerepekre születtek, még az átlag emberek projekcióival is meg kell tudni birkózniuk. Nem is beszélve a tágabb dimenziókban való jó tájékozódásról. Ha a szándékuk nem igazi – vagyis bad seed – akkor a csőd elkerülhetetlen.

Amióta a formabontó tudattalan betört az emberi lelkekbe, azóta sok, az addig stabilnak gondolt társadalmi tartópillér is megingott. Ilyen például a jog kérdése is. A szerteágazó értelmezési halmazban egyre nehezebb megtalálni azt a központi, igaz magot, amely minden vitán felül állhat. Sokáig ez a TERMÉSZETJOG volt, részint Arisztotelész metafizikájából, részint Aquinói Szt. Tamás keresztény teológiáján építkező szemlélet. Ez egyfelől „természetessége”, másfelől a  transzcendenciája révén képes irányadó lenni. A  relativizáló dinamika azonban az értelmezésekkel, kritikákkal, elágazásokkal, kételyekkel nagy jogi labirintusokat épített. Főleg a transzcendencia száműzése folytán lett útvesztő, amely egyenes leválasztja az igazságról, az erkölcsről a morálról.
Kialakult az általános jogtudomány, amely bizonyos jogi alapfogalmakat hivatott tisztázni, mint például jogi személy, a jogok és kötelességek kérdése, a tulajdonjog, a tanuláshoz, lakáshoz való alapvető jog, a szólásszabadság, a lelkiismereti szabadság és így tovább.
De a burjánzó kérdések megválaszolása létrehozta a jogfilozófiát, amely még általánosabb vagy alapvetőbb témákat vizsgál:

• Mi a jog?
• Érvényesíthető-e erőszakkal?
• Van-e nemzetközi jog?
• Mi a kapcsolata az erkölccsel?
• Hogyan függ össze az igazsággal?
• Befolyásolhatják-e társadalmi és gazdasági feltételek, érdekek?
• Alakítja, alakíthatja-e a társadalmi berendezéseket?
• A jó és rossz kérdése a törvénykezésben.
• Milyen elvek érvényesülnek a joggyakorlatban?
• Külön tudomány-e a jogelmélet?

A jogelméletnek és joggyakorlatnak ez a különváltsága már nagyon emlékeztet a hajdanvolt tartalom és forma vitájára.
A szocialista és kommunista utópia jogelmélete mindent az osztályharc kaptafájára próbált illeszteni. Ebben a csőlátásban szinte csak az osztályérdekek szerepeltek, így szótára is kimerült a kizsákmányolás, az elnyomás, a szocialista tulajdon, a burzsoázia elleni ágálás alapfogalmaiban. Sok évtizedes ideg- és hidegháború szembenállása volt ez a szocialista és kapitalista elvek között a nagy törésvonallal megosztott világban.
Természetesen ezekben a nézetekben sem szerepelt, hogy a társadalomnak a kozmosz rendjét kellene érvényesítenie, arra kellene épülnie, egyén és közösség természetességben kialakult viselkedési normarendszerében.
Nem kisebb a zavar az igazság kérdéskörében sem. Rögtön a kiinduló vizsgálódásoknál fellép két probléma:

• mi a szó jelentése?
• milyen kritériumok dönthetik el, hogy egy kijelentés igaz, vagy sem.

Na már most, ha azt mondjuk, hogy az igazság azt jelenti, hogy megfelel a tényeknek, újabb két kérdés vetődik fel:

• mi a tény?
• mi a megfelelés?

Leegyszerűsítődik a kérdés "az" igazság tagadásában. Akik azt vallják, hogy csak az egyes embereknek van igazsága, azoknak az a fajta az „én igazságom” megnyugtató mérce. Elegendő a szűk én határokon belüli kiskirálysághoz.
A sok visszatartó közegellenállás miatt sem szabad az igazságot csupán valamiféle metaforaként kezelnünk. Sőt, a joggal való szerves összefüggését is látnunk kell.
A világban való eligazodáshoz „az” igazság nélkülözhetetlen, még ha a hasznossági kritérium, vagy az emberi vélekedések rendszere kis részigazságokba igyekszik azt gyömöszölni, összetörvén abszolút mivoltát. Láthatjuk, hogy az igazság is szétszakadt a köznapiság, a technikai bonyolultság és a filozófiai irányultságra.
A szétszabdaló tendencia feltartóztathatatlannak tűnik. A variációk kiszipolyozó démona igen virulens. Kialakult valamiféle jogi tolvajnyelv is, amely a bábeli zavart hatékonyan segíti. Az értelmezések szétmagyarázásában már „kritikai jogfilozófia” is van, valamint külön szakosodás történt a bírói eljárás hibákra Ha egy ilyet talál valaki, akkor a sokéves herce-hurcát még további évekig lehet virágoztatni. Ugyancsak két ágazat van még a bírósági eljárások vizsgálatának tekintetében:

• konstruktív,
• szkeptikus.

Ez a sokdimenziójú szétágazás valóban csak a középpontba való visszakerüléssel fogható egybe a relativizálódás hullámzó tengerében. Ez pedig csak a minden vitán felülálló központi mag lehet.
Ez maga a jog.
Már ha annak transzcendens mivoltát nem negligáljuk.
Mert például amikor a magzatnak az élethez, az anyának a szabad döntéshez való jogáról szól a vita az abortusz témájában, akkor az kész ingovány. Hasonló a helyzet, amikor az egyéni és társadalmi érdekek tükrében próbálunk rendet teremteni a „minden relatív” és „semmi sem biztos” őserdőben.
Ennél jobb tájékozódást  ad  a „minden mindennel összefügg” holisztikai elv.
Jogos elvárásunk a jogállamtól, hogy igazságot szolgáltasson azokban az ügyekben, amelyeknek magától értetődőségét sok réteggel fedik a vétkek, a félreértések, a szétmagyarázások, a melléfogások, a tévedések és tévelygések.

A lassú keringésű Plútó
2008.11.28. -2023.03.24-ig
tartózkodik a Bak jelben.

1930 óta, amikor felfedezték és akkor a Rák jelben volt, mintegy fél pályát haladt az ekliptikán. Markáns újdonságok mutatkoztak felfedezését követően: a Röntgensugár felfedezése, az atomkorszak, a plutónium használata, a televízió, az AIDS, a 90-es években az öböl háború. Ekkor volt saját jelében, a Skorpióban. Az avatott szem a felgyújtott iraki olajkutak tüzének lobogásában felfedezte a pusztítva teremtés mély indítékát, amely az alvilági bolygó legfőbb sajátossága.

Még az egyéni lelkekben is elülteti a destruktivitás iránti vonzalmat, ha a képletben kiemelt helyet foglal el, gonoszkodó rosszindulatot, amely örömét leli a rombolásban. Még a gyilkosságokban is speciális nyomot hagynak maguk után, a darabolós gyilkosság jellemzi őket. Feldarabolják a hullát, és egy-egy testrészt ide-oda rejtenek. A robbantásos merényletekben is plutonikus elemek munkálnak. Gyilkosság és öngyilkosság közel áll a Skorpióhoz és uralkodó bolygójához. Japán Skorpió ország, a harakiri, vagy ahogyan ágyúból lövették ki magukat, az tipikus Skorpió ügy.
Egyszóval a mélyreható változásokat hozó folyamatok bolygója.
Felfedezése előtt néhány hónappal robbant ki a múlt század nagy gazdasági válsága, 1929.10.29-én volt New Yorkban a tőzsdekrach. Pszichológiában a nagy analitikus triász, Freud, Jung, Adler munkássága esik erre az időre, a tudattalan lélek munkamódjának leírása.
Plútó az alvilág ura. Amikor Kronosz felosztja a világot fiai között, Zeusz az eget, Neptun a tengert és Plútó az alvilágot, a halottak birodalmát kapja, amely a tudattalan lélek felségterülete is.
A bőségszarú is az ő jelképe, a leggazdagabb isten, mivel a föld alatti kincsek, ásványok, kövek mind az övé. Ebből fakad a plutokrácia kifejezés, a vagyoni alapon nyugvó politikai hatalom.
A tömegsors megjelenítője.
Hatásai a téli napforduló kardinális jelében komoly ütközetek során rajzolódhat ki. A Bak jel:

• a társadalmi struktúra,
• a rendprincípium,
• a felelősség, a fegyelem, a kötelesség,
• a korszellem kifejezője a Szaturnusz kapcsán.

Míg a szemben lévő Rák jelben inkább az érzelem vezéreltség, a spontaneitás, és változékonyság a vezérmotívum, a Bak valóságelve

• a strukturáltság,
• az integráltság,
• a magasabb értéknek való alávetettség, ahol a személyes vágyak, kívánságok, vélemények nem  ütköznek a társadalom egészét meghatározó értékrenddel, a sorsszerű, időhöz kötött kollektív eseményekkel.

A társadalmi kritériumoknak és mértékeknek való alárendelődés mellett a Bakban, mint az időfolyamatban, a lassú, időhöz kötött érési, fejlődési folyamatok is zajlanak. Ebben az uralkodó bolygója a „küszöb őreként” szerepel, csak az arra érett személyeket engedi át. Ezért mondjuk a Szaturnuszt bírának, tanítónak, az idő urának, sorsbolygónak. Ez az  „átengedés”  a Szaturnuszon túli  bolygókra is vonatkozik, az ezen bolygókat fémjelző magasabb képességek vonatkozásában, mint az intuíció, inspiráció és imagináció.
A Bak a szabályok és törvények  jegye, a közmegegyezésben kialakított korszellem, nép, kultúra, ország, állam szabályai. Struktúra és szilárdság, időérzék, kiszámíthatóság, célorientáltság. Kitartás, okosság, tervezés, realitásérzék. Ez az út a fénybe vezet: a leghosszabb nappal és a legrövidebb éjszaka ebben a jelben van.
Ám az idő ciklikus is. „A mindig előre haladó idő szétrombolja a világot” olvashatjuk az Upanisadokban. Az óév meghal, helyet ad az újévnek.
Ebbe a rendbe robbant be a Plútó, a Mars felsőbb oktávja a destruktív lendületével, pusztítva teremtő mágikus erejével, felforgatva az egész  emberiség kollektív tudattalanját. Ez a magasabb oktáv archaikus rétegek újraformálását sejtetik, mintha újraélesztett halottak hoznák a régi idők tapasztalatait, élményeit. Korai mágikus-primitív szintekre regrediálunk, például a művészetekben, de ezeket saját gyökereinknek érezzük. Mindezt tömeges méretekben és elementáris erővel, amely csak a vulkánkitörés erejéhez hasonlítható.
Egy tüzes / vizes, fortyogó bolygó a kardinális föld jelben.
Mint látjuk, a Plútó egy kollektív tudatbővülést hozott mind az egyes, mind az egész emberiség világ szemléletében. Hatását a Bakban az egyén és társadalom paradox kapcsolatának tükrében jól kielemezhetjük:

• az individuum számára a társadalomba való beilleszkedés  az egót meghaladó értékekhez való igazodás jegyében történik,
• ebben gyökereznek  a közéletiség, az irányítás, a részvétel hasadtságai
• a jog, a politika, az állam az ember társas hajlamaiból, szükségleteiből alakul ki, de mint intézmény, mesterséges, gólemszerű konstrukció lesz belőle.
• Az individualisták és kommunitáriusok polarizáltsága teljes analógiában van az állandóság és változás ütközetével, amely a Bak és Plútó ütközete is egyben,
• Állam, társadalom, individuum alapértékei nehezen hozhatók közös nevezőre, ha nem találjuk el a mértéket az egyén és közösség érdekei tekintetében, és mellőzzük a magasabb nézőpontot, ahonnan a kiegyenlítődésre rálátás nyílhat az igen / nem huzavonájára.

Egyszóval igen nagy szükség van arra a kollektív tudatbővülésre, amelyet a Plútó hozott a lelkekbe  és amellyel a Bakban földrengést, földcsuszamlást idézett elő a stabilitás eszméjében.
A világba a holtak éppen úgy beletartoznak, mint az élők.
Most a holtak misztikus őrzője előbukkant. Egyre többen gondolunk Atlantiszra, magunkhoz engedve a tudattalanba süllyedt régi történeteket.

Ezek a Mars kinetikai erejét messze felülmúló intenzitással törnek elő.      

A Vízöntő korszakban különösen fontos elmélyednünk mind a csillagkép, mind az uralkodó bolygójának mitológiai, csillagászati és az emberi történelemben is nyomon követhető társadalmi hatásaiban
Uránusz az Ég Ura, a világ első kormányzója. Gaiával egyesülve születtek a titánok, küklopszok, fiaik. Legkisebb fiuk, Kronosz hatalom féltésből egy fém sarlóval férfiatlanította apját, letaszította a trónról és elfoglalta helyét a világ második kormányzójaként. Uralmi időszakát ugyan aranykornak nevezik, őt tartjuk az idő, a sors urának, a küszöb őrének, a bírának, de az atyai átok, hogy tudniillik  az ő sorsa is a kasztrálás lesz, rettegésben tartotta. Ezért gyermekeit születésük után sorra elnyelte. Végül legkisebb fia, Zeusz  hánytatószerrel kiszabadította, testvéreit, apját kasztrálta és száműzte. Kronosz felosztotta a világot három fia között, Zeusz kapta az eget, Neptun a tengert, Hadész pedig az  alvilágot.
Ez a történet az idő szempontjából azért fontos, mert innen már az örök jelenből való  kitekintés, kiválás és a különféle nézőpontok megjelenése is nagy alakító tényező lett.

Uránuszról sokáig még a csillagászat sem beszélt. Az asztrológia  is csak  7 bolygóval dolgozott.

A francia forradalom után két évvel,
1781. 03. 13-án  22 és 23 óra között fedezte  fel az égen William Herschell angol csillagász.

Először üstökösnek vélte.

III. György király tiszteletére a „Georginum Sidusnak" gondolták elnevezni.

Később azonban Kronosz apjáról Uránusznak nevezték el.

Látnunk kell az összefüggést a társadalmi felfordulás és a bolygó újra felbukkanása között. A francia királyi pár lefejezése nagyon is analóg helyzet az Ég Urának kasztrálásával, száműzetésével. A szellem sorsát kell látnunk az anyagi világban az ilyen történetben. A francia forradalomban rövid ideig a csőcselék került uralomra, majd egymást is kiirtották.
Az Ödipusz  mítosz  apagyilkossági története még kiegészül az apai homoerotikus vétekkel, amely elfedhetetlen volt és minden végzetet beteljesített.

Az ember, a társadalom és világkorszak dallamvonalaiban, polifóniájában érthetjük meg a világ bonyolult történeteit.
A Vízöntő csillagkép, mint a 11. ház a horoszkópban a társas és társadalmi kapcsolatokat jelenti, barátságot, emberséget, a minden ember elvehetetlen méltóságát. Ha végig kísérjük az emberiség társadalmi sorsát a rabszolgatartó társadalmaktól  feudalizmuson keresztül a diktatúrákig és a modern demokráciáig, az egyén és társadalom kapcsolata, valamint az uralom, a kormányzás mindig kiütközően problematikus. Sem a világi, sem az egyházi kormányzásnak nem sikerült az értékrendek erőszak mentes kialakítása, átadása. Az anyag és szellem polarizáltsága mindig törésvonalat hozott létre az eszmékben és intézményekben egyaránt.
Az „aranykorszaknak” mondott időszakot úgy szokták jellemezni, hogy akkor még az emberek identitása bontatlanul megvolt: a közösség tagjaiként közvetlenül részesültek a szellemiségből, abban éltek. Az aranykorszak felbomlásával az individualizációs korszak vette kezdetét, amikor már a közösséghez való tartozás nem tudta maradéktalanul megszabni az emberek önazonosságát, hanem különálló ÉN-ek alakultak ki, akik a közösséggel a szó szoros értelmében szembeálltak, vagyis szakadék választotta szét őket.
A továbbiakban az anyagi javak elosztása és birtoklása, a munkával létrehozott termények, a megélhetési eszközök, a feleslegek, a javak cseréje  - bármennyire is fejlődést jelentett – elindította az egyéni érdek vezéreltségre épülő társadalom alakulás feltartóztathatatlan folyamatát, ahol már a közösségi hovatartozás csak elsüllyedt mítosz maradt. Ez napjainkban a kapitalizmus.
Ha pszichológiai szempontból vizsgáljuk ezt a folyamatot, azt az ősi egység démoni felbomlásának, megsokszorozódásának, széthullásának, és megzavarodásának mondhatjuk.
Az örök jelenből, a betöltöttség pillanatából, a spontán, tökéletes létezésből való kiszakadás három részre szabdalta az időt, múltra, jelenre és jövőre bontván azt. Ez együtt jár a félbehagyott, véghez nem vitt és megosztott feladatokkal, munkákkal, szétszakadt tudattal és elidegenedéssel. A hajdanvolt tudattalan lélekből kivált racionalitás elindította az ipart, a kereskedelmet, az urbanizációt, a parancs uralmakat. A kollektív tudattalanra – amely az egész emberiség – rárakódtak az egyéni tudattalanok, az árnyékszemélyiségek, az elfojtásokból, elhárításokból megkövesedett karakter páncélok, a családi tudattalan szövevénye és a politikai tudattalan zavarodottsága. A sok érdek érvényesítési rendezetlenséggel.
A hajdanvolt egységet már csak a mítoszok őrzik.
Az asztrológiai mandalát is csak a mítoszok által lehet értelmezni. A csillagképek, a bolygók, a platóni ideák, a pszichológiai archetípusok, a az számok misztériuma, a hangok, a zenei harmóniák, a beszéd és az írások  ennek az értelmezésnek a fontos elemei.
A tudatos és tudattalan lélekszféra kettéváltságának, elkülönülésének a személyiségekben és társadalomban mutatkozó és komoly kríziseket okozó tünetei korunkban már tetőpontjukat érték el. Az űrfegyverkezés, a nukleáris fegyverek, a környezetszennyezés, az energiaforrások kimerülése, a tömeges elszegényesedés, a népvándorlások, és sorolhatnánk még sokáig a problémákat, mégis csak fel kellene hogy rázzák, ébresszék az embereket a szellemi szükséglet , a lelkiismeret, az erkölcsi érzék, a felelősség nélkülözhetetlenségére.
A Vízöntő korszak :

- ezt az UJ MEGISMERÉST hozza számunkra,
- a minden ember szakrális felelősségét,
- az új értékrend megfogalmazását és foganatosítását a társadalomban,
- vagyis az ég és föld összekötetését a függőlegesbe emelt vízzel.

Lehet, hogy korunkban elszigetelten vannak azok az emberek, akik valóban érti ezt, akiket valóban megérintett ez a felismerés és ez az inspiráltság vezérli tetteiket, szabja meg útjukat.
De az is lehet, hogy éppen azért kell szétszórtan működniük, hogy az égi bölcsesség tápláló vize mindenhová eljusson, mindenhol szétáradhasson.
Paradoxnak tűnhet, hogy a sok sikertelen és átfogónak indult világkormányzás csődje után  az egyes emberek tisztult tudatában látjuk a világot szétziláló és lesüllyesztő erők visszafordításának lehetőségét. De ez a paradoxon a Vízöntőnek és az Uránusznak alapvető sajátossága, mivel a paradoxon lényegében METALOGIKA, amely képes kizökkenteni a holtpontba, zsákutcába, görcsbe jutott gondolkodást.
Ez képes a meta lépést megtenni a vég nélküli  játszmák kóros köréből, hogy az új szabályokhoz igazodhassék
Új szabályokhoz, amely a magasabb dimenzióba emeli.

A Halak csillagkép jelentőségét fokozza, hogy jelen korunkban éppen a 2160 éves kultúr periódus lezárulását és az új, Vízöntő világhónapba való átmenet idejét éljük. Ismeretes, hogy a Föld precessziós mozgása következtében a Tavaszpont eltolódik az ekliptikán, 25920 esztendő alatt haladván körbe. Időszámításunk kezdetén a Kosból a Halak jelébe ért. Mozgásiránya  az óramutató járásával esik egybe. Ez az átmenet éppen egybeesett az istenember, Krisztus földi megjelenésével, az isteni kinyilatkoztatással, a hagyományok újra fogalmazásával az evangéliumon keresztül.
A Halak periódus 2160 évéből csak néhány momentumra kívánunk utalni:

 - a szeretet paradoxonára,
 - a hit és a tudás kettéváltságában megmutatkozó hasadásokra,
 - a tudatos és tudattalan lélekműködés felismerésére,
 - a kereszt szimbólumára, amely emberkép.
 - a vízszintességből a függőlegességbe való emelkedés metaforája.

A jelképeknek a legfontosabb szerepe az energiák átalakításában van, a tudattalan gomolygó, kaotikus energiáinak adnak nevet, formát, megfogható jelentést, irányultságot. Irányultság nélkül ezek az energiák igen szerteágazó patológiás tüneteket, lélek szakadásokat  okozhatnak a fóbiától a perverzitásig mind az egyének lelkében, mind a társadalmi, politikai mozgalmakban.
Jól tudjuk a történelemből, hogy a hit és tudás drámai szakadása milyen sok ember mártíromságát követelte meg, nemcsak a korai kereszténység idején és nemcsak a középkorban, amely végül a reformációban próbálta helyreállítani az egyensúlyukat, egységüket, hanem még napjainkban is zajlanak a vallásháborúk, komoly törésvonalakat alakítván ki a világban, amely a multi kultúrát szeretné preferálni.

HIT:
Nélkülözi az átadható tapasztalatot,
Belsőre irányul,
Szubjektív űgy

TUDÁS:
Sokszor élettelen holt termék,
Külsőre irányul,
Objektivitásra törekszik.

Rezonancia hiányában a hit szimbólumai sorvadásnak indulnak, elvesztik jelentésüket.
A tanítások dogmái megkövesednek, a modern gondolkodás számára megközelíthetetlen, átélhetetlen kuriózumok csupán.
Semmilyen vallás nem töltheti be rendeltetését, ha nem képes összehozni üzenetét – tanítás, rítusok, szertartások – az egyes emberek belső élményeivel. Ha pedig az egyes ember elveszti ezt a gyökerét, lehasad az emberiséggel való közös eredetéről, neurotizálódik, lelki ataxia lesz úrrá rajta, elveszti irányultságát. A népek akkor morzsolódnak fel a történelemben, amikor elvesztik mítoszukat, amikor nem választódik ki vezetőjük, amikor a jelképek nem szólítják meg őket. A tömeges népvándorlás, a menekülések, a háború kollektív hisztériája, a járványszerű öldöklés és pusztítás mindig erre a gyökértelenségre és irányultság hiányára utalnak. Atlantisz elsüllyedése is valamiféle kollektív őrületről árulkodik, szemben az üdvtörténetekkel, amelyek az élet és halál látszólagos ellentétét egységbe képes hozni.

A Neptun a lélekóceán bolygója.
2011.04.05.-től  2025.03.30.-ig  tartózkodik, illetve halad át saját jelén, a Halakon. Most tehát módunk van megfigyelni markáns hatását mind az egyének, mind a politikai életben.
A háromágú szigonnyal kavarja fel a tengert Neptun isten, emel ki szigeteket és süllyeszt ez földrészeket.

A tenger mélysége titokzatos, élővilága kiismerhetetlen, soha nem szűnő  hullámzása és morajlás zenéje lelkünket a legmélyéig képes áthatni.
A víz metaforája az emberi lélekben az érzelmek áradását jelenti, amely ebezhető pontunk és erősségünk is egyben, mivel döntéseinkben az önmagunkhoz való hűséget segíti, őrzi. Ám ez az érzelmi hullámverés nemcsak magát a szülöttet, hanem környezetét is erősen próbára teszi. Mégis az intuíciót mondhatjuk szinte legfontosabb megismerési képességünknek, amely lélek mélyi érzelmeinkkel vezérli cselekedeteinket, életünket. Minden ember megtapasztalja, legalább egyszer az életében azt a megérzést, amely döntés helyzetben működésbe lép és véget vet a hezitálásnak. Ez a neptuni megérzés. Lelkünk óceánjában együtt vannak az érzelmek, az értékek, az akarat, a képzelet, az értelem. A vízszintesség pedig a tudatos és tudattalan lélek részünk elválasztó vonala.
A lélekben dúló rengeteg kettősség és ellentmondás a  csillagkép két, ellentétes irányba mutató hal ábrázolásában fejeződik ki. Eredendően a Krisztust és Antikrisztust jelképezi, fogja egybe, a személyiséget és árnyék személyiségünket.
A korai keresztény üldözések idején a hal Krisztus titkos jele volt,  görög szóval ICHTYS. Olykor kereszt alakban ábrázolták.

A kereszt, mint a vízszintesség és függőlegesség metszéspontja, azt a meta lépést jelképezi, amely által a függőlegességbe emelhetjük életünket. Ez természetesen áldozatokkal jár, önmagunk felül múlásával, egoisztikus érdekvezéreltségünk felszámolásával, a magasabb morális követelményeknek való alárendelődéssel. Ez a kereszthalál és feltámadás szellemi üzenete.
A tengerről nem lehet szólni a hajó és a hajósok említése nélkül. Hiszen a hajósok  voltak a föld távoli részének a felfedezői, ők tették meg a külvilágban azokat az utazásokat, amelyet az alkotók belső utazásaik révén tesznek meg. A hajó személyiség jelkép, testreszabott építmény.

A Halak lelkületet Mona Lisa mosolya fejezi ki legjobban.

Ugyanezt mondhatjuk a rezzenéstelen halszemekről, amelyek folyton nyitva vannak.
A halak némasága szíven üti az embert. Csendes, hallgatag, zárkózott, sebzett, kiszolgáltatott hallgatás ez. Saját belső világuknak a rabjai a néma halak.
Nem ismerik a világot és a világ sem ismeri őket. A Halak szülöttek könnyen izolálják magukat környezetüktől. Mimóza lelkület jellemzi őket, titok, álarc, fantasztikus érzékenység.
A Neptun hatás valósággal részegült tenger imádatot hozhat magával. De ha ez nem nyer formát művészetben vagy életvitelben, teljesen el tud szakadni a valóságtól és negatív tendenciákat szolgál, gyakran narkotikum felé fordul.
Nem véletlen, hogy az igazi misztikusok szerzetes rendekben tudnak és akarnak élni. Imáik, misztikus révületeik, okkult élményeik nem gyömöszölhetők a hétköznapok kereteibe. A gyógyító rendek odaadása,, áldozata, együttérzése, segítő készsége felülmúlhatatlan. Cseppet sem teher számukra a szeretet, a könyörület, az együttérzés, a jó szándék. Teljesen fel tudnak oldódni a mások segítésében és az önzetlen szeretetben.
Ha okosság és hathatós tettek nem tartják kordában a neptuni lelket, érzékenysége, labilitása, gyengesége komoly önállótlanságokba és önmarcangolásokba kergetik. Kábítószer, alkoholizmus, befolyásolhatóság, csábíthatóság, titkos kapcsolatok tartják neptuni fogságban, zavarosságban. Erős szexualitásuk révén örömlányok is kikerülhetnek soraikból, akik  válogatás nélküli szerelmekbe sodródnak, lebujokban kötnek ki. Bűnözőkké válhatnak.
Meg kell tanulni a Neptun felső oktávján rezegni.
Ennek egyik ismérve, hogy az áldozatot soha nem a jutalomért vállalják, hanem a transzcendens élményért.

A transzcendencia a politikai életből sem maradhat ki.

XXI. SZÁZADI TOCCATA ÉS FUGA

A HARMADIK ÉVEZRED IS A LÉLEK ÉVEZREDE,
AMELYBEN „AZ EMBER” A KOZMOSZ KULCSKÉRDÉSE.

A HOLISZTIKA

A holisztika az egységről, egyetemességről, egészlegességről való legmélyebb létélmény kifejezése, összefoglalása. Mint ilyen, a világról, a létezésről, az életről, az emberről való legfontosabb tudás.

A görög holosz = egész szóból származó kifejezés, az angol whole szó is ezt fejezi ki: főnévi és melléknévi értelemben vett egész, teljes, összes, egységet alkotó, integrált, komplett. Dinamikus fogalom. Dinamikájában a kikerekedettség, befejezettség, kialakulás folyamatát, ennek létrejöttét foglalja magában. Tartalmazza azt a feszültséget, amely egy folyamat kiinduló és véghelyzete között van, amely a folyamat véghezvitelének energiatöbblete, ezáltal a teljesség elérésének örömfaktora.
Ez az öröm a jó, a véghezvitt, beteljesített cselekedetek jutalma, megerősítése, amely további sikeres folyamatokat indukál. Szemben a félbemaradt küzdelmek frusztráló kínélményével, amelyben az energia amortizálódik, azaz összerendezettség helyett részekre hullás következik be.
Szinonimája a rendszer,
a struktúra,
az alak (Gestalt)
Ellenfogalma a rész.
Az egész és rész viszonyát kifejező két gondolat:
1. Az egész több és más, mint a részek puszta összege, a minőségi rendezettség okán.
2. Pars pro toto: a rész az egészért van.
kölcsönös összefüggésük: az egész függ a részektől,
a részek az egésztől.
Egymást kölcsönösen befolyásolják, egymástól elszigetelt jelentésben nem szerepelnek.

Gestalt = alak, forma.

Goethe szóhasználatában a „morphe”, a morfológia = alaktan, az élő formálódó, fejlődő, szerveződő a l a k u l á s f o l y a m a t á t jelenti, és nem a geometriai kontúrt, amely magában foglalja a regenerálódást is, amelyet a szervezet élete védelmez, fenntartani igyekszik.
Ellenfogalma a halmaz.
Dinamikus értelemben egyaránt jelenti a nyugvó egészet, és a folyamatot, amely ezt létrehozza. Ebben az értelemben ellenfogalma a mozaik. Ismeretes a mozaikkövek által keltett izgató hatás, amely összerendeződésüket irányítja.

Mint forma-egész és történés-egész a személyiség és társadalom analógonja.
A világon MINDEN MINDENNEL ÖSSZEFÜGG.
Ember és társadalom élő összefüggésrendszerében senkivel sem történhet olyasmi, ami az összes többi tagokra ne hatna valamiképpen. A világtörténésből senki sem ragadható ki, mert ha csupán csak egyetlen embert is kiragadnánk, már nem lenne egész.

Szeretnők elkerülni a csapdát, hogy tudniillik elméletet alkotnánk a holisztikáról, amellyel az intellektus könnyen megbirkózik és hamar azt gondolhatja, „tudja”, miről van szó, miközben csupán felületes eszmefuttatást gyakorol.
Legyen inkább a holisztika az új évezred új megismerési útja, új világlátása, életérzése, amelyet az olvasó is kimunkálni igyekszik magában. Új megismerés, amely a transzcendenciát behozza a mindennapokba, a pillanatokba. Az öröklétet hordozó pillanatokba.
A holisztika tehát eredendő tudás, ismeret a teljességről, tökéletességről, az egészről, a mindenről, az egységről, az egyetemességről. Mint ilyen, nem kitanulható diszciplina, hanem a legmélyebb létélmény, az életről és a létezésről való legfontosabb tudás.
Olyan megismerés, amely az embert a társadalommal-természettel-természetfelettivel való kölcsönhatásában és egységében szemléli és fogalmazza meg.
MINDEN EMBERBEN MŰKÖDIK.
Mivel minden ember élete AZ EREDENDŐ ÉS POTENCIÁLIS TELJESSÉG MEGVALÓSÍTÁSÁNAK IRÁNYÁBAN HALAD.

Ne ragadjunk hát meg a kifejezéseknél. Szavaink legyenek csupán kották, amelyeket mindenki a maga hangszerével szólaltat meg. Hiszen tudnunk kell, hogy Istenről sohasem beszélhetünk j ó l .
A különböző létrendbe tartozó valóságokról nem lehet ugyanolyan módon beszélni.
ISTEN : MINDEN A MINDENBEN
a kimondhatatlan.

Az emberi lélek és tudat mindeme korlátait és lehetőségeit latba vetvén próbáljuk megszólaltatni a XXI. századi ember, társadalom és világkorszak polifóniáját, dallamvonalait.
Ebben a polifóniában az ember természetfelettivel való kapcsolata a világrendben elfoglalt helyére vonatkozik. Az élet és az emberiség végtelen és egyszersmind periódikusan ismétlődő történetének az átlátása, vagyis a minden pillanatban és minden helyen folytonosságban jelenlevő Isten megismerése.

A VÍZÖNTŐ KORSZAK

A modern káosz többdimenziójú krízise igen komoly próbatételek elé állítja lélekismeretünket. Egyrészt azáltal, hogy nem lehet nem foglalkozni vele, mivel nemcsak az egyes embert, de az egész emberiséget érinti, sőt, magát a földet is pusztulással fenyegeti. Hiszen világszerte nehezen fékezhető a vágtató infláció, növekszik a munkanélküliség, aggasztóak a jövedelem- és vagyonelosztás aránytalanságai, kimerüléssel fenyegetnek az energia- és nyersanyagtartalékok, a környezetszennyeződés pedig már megbetegítő méreteket öltött, a nukleáris veszélyről nem is szólva. Másrészt azért, mert ha valaki netán érti is a hiány- és egyensúlytalanság állapotának okát, vagy mibenlétét, az még nem jelenti azt, hogy a változtatás lehetőségét is felismeri és megteszi. Ehhez érteni kell az idők jeleit, a korszellemet, hiszen nem lehet minden időben mindent kimondani, és véghezvinni.
Annyi bizonyos, hogy a harmadik évezred is a lélek évezrede, amelyben az ember a kozmosz kulcskérdése. „Az ember”, a maga tudatos és tudattalan lélekműködésével, elintézetlen, megoldatlan lelki problémáival, amely ezt a társadalmi méretű káoszt idézte elő. A modern ember legfőbb hiánya transzcendens természetű. A fizikai világon túli metafizikai világ, a szellemi dimenzió tapasztalata a legfőbb hiány, aminek következtében nem képes átfogó képet alkotni a folyamatokról, csupán azok kis részleteit képes látni. Eme metafizikai tapasztalatban a lélek azért kulcsfontosságú, mert a szellem és anyag között közvetítvén, minden ismeret a lélekben és a lélek által jön létre.
Időről-időre a tudatos és tudattalan lélek közötti konfliktus más-más formában jelentkezik. A racionális túlsúly az időszámítással vette kezdetét. A reneszánsz korban a hit és tudás kettéválásának alakjában jelentkezett. A reformáció egyházszakadása, a csillagászok máglyahalála a 16. és 17. században, Kopernikusz és Kepler munkássága, az alkímia hívórímek, amelyre a 20. és 21. század ad válaszrímet. A múlt század utolsó évtizedében, részint az apokaliptikus félelmek miatt, Nostradamus munkássága és jövendölései a figyelem fókuszába kerültek. Párhuzamosságban azzal, ahogyan a materializmus és ateizmus nem nyújtott eligazítást a világ dolgaiban, az érdeklődés a misztikus, a csoda, a természetfeletti jelenségek iránt fordult. Egyre többen kezdik érteni, mit jelent a VÍZÖNTŐ KORSZAK, a Vízöntő kultúrperiódus.

A csillagjárás és az emberi élet közötti összefüggés ugyan különböző mértékben, de mindenkor munkált az emberi lelkekben. Maga az időszámítás is a csillagok járásának ismeretén alapul:
a Nap évi körútja a 12 állatövi jelen, vagyis az ekliptikán, képezi az időszámítás alapját az év, a hónapok és napok tekintetében.
Az állatöv az élet könyve. Képszerűen ábrázolja a világtörténelem körforgását, az élet lényegének szintézisét, amelyben mint valamely örök memóriában őrződnek a múlt, jelen és jövő történései. Csak a sematikus, felületes és igen nagy tájékozatlanságra valló nézet tekinti az asztrológiát „csillagjóslásnak”. Az asztrológia ezotérikus ismeretrendszer, amely racionális okoskodásnak nem adja a titkát. Kozmikus távlatokban értelmezi az embert, magasabbrendű önszemlélethez segít, transzcendenciát visz a mindennapokba, elemzési szempontokat ad az életeseményekhez, önmagunk megértéséhez, helyünk megtalálásához a földön. A szimbólumok és analógiák nyelvén nyitottabb kommunikációt tesz lehetővé mélyebb lélekrétegeinkkel, a kultúrával, a világgal, a korral, amelyben élünk. Egyszóval segít megfejteni az idők jeleit. Kialakítja jelenkortudatunkat.
A jelenkorban ható kataklizmikus erőket – fentebb a modern káosz többdimenzióju krízisének neveztük – a VÍZÖNTŐ KORSZAK képes megvilágítani. A történelem különféle kultúrperiódusai a Föld precessziós mozgásával állnak összefüggésben.
Ismeretes, hogy a Föld a 23,5o-os tengelyferdülése következtében úgynevezett precessziós – pörgettyűszerű – mozgást is végez. Mármint a Nap körüli keringés és a saját tengelye körüli forgáson kívül.
Eme precessziós mozgás miatt a Tavaszpont eltolódik az ekliptikán. A Tavaszpont az ekliptika és az égi egyenlítő metszéspontja.
Időszámításunk kezdetén a Tavaszpont a Kos Oo-án volt. Áthaladván a Halak jelén, jelenleg a Vízöntőbe jutott.
A Tavaszpont 1o-ot 72 év alatt tesz meg, ez egy „világnap”, egy emberöltő.
A „világhónap” 72o30 = 2160 év
egy kultúrperiódus ideje.
A „világév” pedig 2160 o12 = 25920 év.

Ezt a nagy napciklust a világ minden bizonnyal többször is megtette, de mi csak azokból az időkből meríthetünk információt, amikor az emberek már mérték az időt és lejegyezték történetüket. Ez az idő megközelítőleg a világév fele.
A világév kultúrperiódusai a következők:
Most tehát a Halak korszakból megyünk ki, amely Krisztus születésétől számítja az időt. Ennek a kultúrperiódusnak a legszignifikánsabb momentuma a kereszténység megalapítása és elterjesztése. Szimbólumai közül a legfontosabb a víz – lélekóceán – a kereszt, Mária, a szakrális anya, a FIÚ, aki az emberiséget jelképezi vagy hordozza. A kereszt, mint az egyetemes ember jele, metszéspontban az öröklét és mulandóság. A vízszintesből a függőlegesbe emelkedés az önmagunkon való felülkerekedést, túljutást fejezi ki. Egyéni életünk, önösségünk egyetemes létben való feloldását, vagy ellensúlyozását. A keresztény vallás a szeretet, a szenvedés, a kínhalál, a pokolraszállás és megdicsőülés misztériuma.

A VÍZÖNTŐ KORSZAK kulcsszavai: humanitás,
szociabilitás,
társadalmi részvétel,
kommunikáció,
spiritualitás.

Kezdetének időpontja nem ismeretes egzakt pontossággal. Uralkodó bolygóját, az Uranust 1781-ben fedezte fel Wiliam Herschel, két évvel a nagy francia forradalom után, amely a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavát adta a világnak új társadalmi eszmeként. A bolygó keringési ideje kb. 80 év. 1996. jan. 13-a óta saját jelében tartózkodik.
Általában androgyn ifjúval szokták ábrázolni, aki egy fenti kehelyből egy lenti kehelybe csorgatja át a vizet. Szimbolikájában ez a v í z ö n t é s a lényeg:
A függőlegesbe emelt és levegőn átcsorgatott víz az ÉGI BÖLCSESSÉG jele.
Hasonlatos ez a függőlegesség a Halak aion keresztjének függőleges szárához, amely a gerincet,
az axis mundit,
az eget a földdel összekötő
testtartást fejezi ki.

Egy ilyen apokaliptikus korszakváltásban, amint azt a francia forradalom óta eltelt kétszáz év társadalmi krízisei híven mutatják, sokan elpusztulnak és csak keveseknek sikerül megmenekülniök. A természeti katasztrófák és a háborúk is tulajdonképpen a saját tudattalanunk örvényszerű, lehúzó erőitől való jelképes pusztulás, az idők szavának meg nem értése folytán. A megmenekülés pedig a saját magunkon való, függőlegesbe való túlemelkedés, más dimenzióból való rálátás életünkre, helyzetünkre, a lényeglátás, az értékmentés, a kikristályosítás. A vízszintesből a függőlegesbe emelkedés
a tudattalanból a tudatosba,
az egyéniből az egyetemesbe,
a kultúrából a szellembe,
a mulandóból az örökbe,
az időiből az időtlenbe jutást jelenti lelkierőink fokozatos finomodása által.
A Vízöntő korszak szellemi emberét nem faji, társadalmi, műveltségi, téri és idői tényezői határozzák meg, hanem belső ébersége.
E korszak embere képes lerendezni magában
az anyag és szellem,
a tudatos és tudattalan lélek,
az egyén és társadalom kapcsolatát,
azaz mindezen kérdések holisztikus szemléletében él.
Újszerű humanitást tűz zászlajára, amely az ember igazi méltóságán alapul, újfajta társadalomirányítást és érti az ember életért való felelősségét.

A kétszáz éves út a liberalizmustól a kommunizmusig lényegében az etikai rend felrúgása és a szellem elárulása volt. Igazi júdási árulás, amely a hármas jelszóból csupán a szabadrablást valósította meg, természetesen szabadságnak álcázva. Ha ma rákbetegségről, skizofréniáról, bűnözésről, korrupcióról, környezetszennyezésről vagy identitásdiffúzióról beszélünk, ugyanannak az átfogó, többdimenziójú krízisnek különböző összetevőiről szólunk. Intenzív, mélygyökerű, összetett, mindenkit érintő, életünket minden szempontból befolyásoló krízisről. A specialisták már nem tudnak mit kezdeni a feltoluló problémákkal. Mindennapi életünk, természetes környezetünk, emberi kapcsolataink kerültek veszélybe. Azt sem várhatjuk, hogy a rendet azok állítsák helyre, akik a szellemet elárulták.

Ők a „pénzvilág” emberei, akiknek hamis értéktudata elszabadult vadállatként pusztít a tárgyakkal, emberi erővel, emberi élettel való mérhetetlen tékozlásukban. Egy példa: a háború a fegyvergyártók és fegyverkereskedők érdeke. A pénzvilág emberei számára a terep a piac, a maga farkastörvényeivel. Ezen emberek számára a létezés egyenlő a birtoklással. Profán hatalommal az egymásrautaltság helyett egymás leigázására és kifosztására törekednek. Ez a „jólét” az emberi méltóságról vajmi keveset tud. Hiszen az ő felfogásában az egyetemes jog valamiféle vadállati ragadozás, zsákmányszerzés, pusztítás.

A világ transzcendens pólusának júdási elárulása, a szellem tagadása most önmaga ellentétébe fordulni látszik. A diktatúra, a munkáshatalom, a kommunizmus, az ateizmus, a materializmus – mint a túlburjánzott racionalitás – már nem tarthatta magát tovább. Most, a SZU összeomlása és a szocialista tábor széthullása után azt kell látnunk, miként képeződött le az emberi gondolkodás és tudatzavar a társadalom egészében.
Ha új kiindulópontot akarunk keresni a társadalmi folyamatok megértéséhez, az csak az ember és társadalom ökológiai egysége lehet, és az emberi lélek struktúrája. A társadalom az egyénben gyökerezik. A társadalmi és kulturális folyamatok dallamvonalai emberi cselekedetek és nem-cselekvések tudatos és tudattalan szálaiból szövődik, ismétlődik, bukkan elő újuló erővel, fúgaszerűen. A lélek tudatos és tudattalan működése a társadalmi szférában is leképeződik látható és láthatatlan folyamatokban: konkrét szinten az intézményi struktúrában, absztrakt szinten pedig a közösségi hovatartozásban, nemzeti érzésben, nemi identitásban.

TÁRSADALMI VALÓSÁG

konkrét szint absztrakt szint
intézmények közösségek
közigazgatási szabályrendszer affiliációs szükséglet
hatalmi hierarchia szociabilitás
kényszerítő eszközök internalizált értékek, morális tekintély
városi civilizáció vidéki természetközelség
tárgyi kultúra
könyvnyomtatás
közlekedés
média szájhagyomány
élőszó
személyes kapcsolat
technika kézművesség
racionális tudás élmény- és tapasztalati ismeret

Az elemi természettől eltávolodott emberek társadalomépítése, urbanizációja, technikai civilizációja olyan mélyen módosította a személyiséget, amelyre napjainkban már oda kell figyelni.

Láthatjuk, hogy egyén és társadalom illeszkedése, integráltsága olyan tudattalan mélyfolyamatokon nyugszik, amelyek véglegesen nem negligálhatók. Azt is látnunk kell, hogy központi rendeletekkel, törvényekkel, intézkedésekkel nem valósítható meg közös nevezőre hozásuk, mivel nem racionális művelet, hanem intuitív történés, spontán harmonizáció a közösségi együttélés és egyéni öncélúság egyensúlya. Patikamérlegen mérhető egyensúly ez. Kibillenése magány, elidegenedés, kiégettség, meghasonlás, neurózis, pszichózis.
Az egyénnek oly módon kell illeszkednie a társadalomba, mint a számoknak a számsorba. Aki nincs a helyén a társadalomban, vagyis kvázi kívüláll, azt nem lehet képviselni, hiszen ő sem képviselte önmagát, amikor a helyét elvesztette, vagy meg sem találta. Ettől a demokrácia blöffé válik:
részvétel nélkül nincs demokrácia.

A társadalom tudat zavara:
- egyéni aspektusból: identitásdiffúzió,
elidegenedés,
„tanult tehetetlenség”
- társadalmi aspektusból: anómia,
bürokratizmus,
korrupció.
Milyen élet az társadalmon kívül, törvényen kívül, személytelenül?
Trianon óta a magyarság egy része elmenekült,
egy része a különféle diktatúrák szekértolója és haszonélvezője,
egy része belső emigrációba kényszerült.
Olyan törvényt, amely az emberi méltóságon alapul, csak az hozhat, aki tudja, hogy egyáltalán mi az emberi méltóság. Addig a törvény előtti egyenlőség csupán blöff, frázis, üres szócséplés.
Akik kívülről, a másik ember, elsősorban a politikusok felől, vagy az intézményi struktúra felől várják a társadalmi változást, szükségképpen csalódni fognak.
Ugyanis az átalakulásnak minden ember alanya és eszköze.
A változásnak a lélekben, a tudatban kell létrejönnie.
Csak a tudati változás módosíthat a társadalmi részvételen, a külső/belső emigráción.
Az a tudati változás, amely rátalál a transzcendens pólusra.
Az fogja a rendet visszaállítani, aki megtalálja a transzcendens pólust a jogban, a filozófiában, a természetben, a társadalomban, a személyiségben. Aki felismeri, hogy a személyiség méltósága ebben a transzcendenciában rejlik.

EMBER EMBERISÉG
A SZAKRÁLIS SZEMÉLY

Ha mindezek után az olvasó egyetért abban, hogy korunk társadalmi, gazdasági, politikai krízisének hátterében az emberek megoldatlan lelki problémái állanak, akkor máris az új kiindulópontunkhoz jutottunk. Ha ugyanis a problémák etikai, lelki, szellemi természetűek, akkor nem kereshetünk pénz vagy technikai jellegű megoldásokat. A kiindulópont pedig
az ember,
az ember méltósága,
a személyiség szakralitása.

Akkor az a kiindulópontunk, hogy
minden ember egyetemes küldetéssel jön a világra,
amelyet konkrét személyiségén keresztül valósíthat meg,
az adott korban, adott földrajzi helyen, adott közösséghez tartozóan.
Az Isten képére teremtett ember szellemi-társadalmi-biológiai lény. Személyében egyszeri és megismételhetetlen, nem választható el ugyanakkor az emberiségtől:

perszóna kultúrateremtő
karakter hagyományokat fenntartó személyiség világarculatot formáló egyedi, egyszeri örök folyamat

Az ember a társadalom és a történelem létrehozója.
Ember és emberiség a rész és egész vonatkozásában a pars pro toto elvet fejezi ki:
a rész tartalmazza az egészhez való tartozásának dinamikáját,
ezáltal leválaszthatatlan arról.
Bizonyos, hogy a szerszámkészítő majomember nem a XXI. századi Vízöntő korszak emberképe.

A szabadakarat, az erkölcs, a személyes felelősség, a sors, az élet és halál kérdése nem értelmezhető a metafizikai pólus nélkül. Ha elvész a magasabb dimenzióval való kapcsolatunk, a látható világban való létezésünk is lehetetlenné válik: kialakulatlan, befejezetlen, lezáratlan, féligkész, torz, destruktív, hiányos, egyszóval rossz lesz, és nem felel meg a valóságnak.

A Vízöntő korszak szellemi feladatához személyiségünk megteremtésén keresztül nőhetünk fel.
A személyiség megteremtése az Istentől való megszólíthatóságunkat és személyes felelősségünket jelenti.
A kultúra is csak a személyiségen keresztül és a személyiség által menthető meg.
A személyiség pedig csak közösségben épülhet.
Az ember életműve nem lehet más, mint személlyé válni.
Ha az olvasó is úgy látja, hogy az egészről, a teljesről, a mindenről való tudás minőségi ugrást jelent a parciális érdekekhez, a csőlátáshoz, a békaperspektívához képest, akkor elindulhat, hogy szakrális személy legyen:
vagyis megtalálja a lét alacsonyabb és magasabb szférái között a kapcsolatot.
És akkor megíródhat a XXI. század toccátája és fúgája.

2002. április 28.

POLITIKAI PSZICHÓZIS

A pszichózis a lélek zsákutcája,
amelyet az irányvesztettség, a széthullás
és az életképtelenség jellemez,
a tájékozódni tudás, az integráltság és az
alkalmazkodás-fejlődés-fennmaradás helyett.
A tudatlanság és öntudatlanság ködében való
amortizálódás.

Már huszonöt éve tanulmányozhatjuk a rendszerváltás túlnyomórészt meddőnek mondható politikai csatározásait, amelyekben mindeddig nem rajzolódtak ki az igazi társadalmi erőviszonyok. Meddő és csatározás abban az értelemben, ahogyan a végtelenített szócséplések a problémákat mélyíteni, állandósítani, tovább éltetni szokták. Ahogyan a félbemaradt küzdelmek, meg nem vívott csaták nyomán ismétlődő jelleggel újból és újból előbukkannak a régen megválaszolatlan kérdések. Ahogyan a szavak üres beszédek maradnak a megvalósulás, tettreváltás helyett. Meddő, mert nem születik megoldás, kiegyenlítődés, nem dől el az igazság, nem rajzolódik ki a valóság, csupán kárbavész a rengeteg idő, pénz, energia, lelohad a lelkesedés, felkorbácsolódnak az indulatok és lényegében minden ugyanúgy marad. Már ami a mókuskerékben való forgást vagy a csiki-csuki hatalmi játszmákat illeti. A lényeg elsikkad, a folyamat torzul, és reformálódás helyett deformálódik. Azaz torzul, abnormális, beteg lesz, pszichotikus. Az is lehet, hogy a gondolatokat azért nem sikerül valóra váltani, v é g b e v i n n i, mert ahhoz végig kellene azokat gondolni, kicsiszolni, összeilleszteni. Elölről kezdeni a szavak jelentését, végiggondolni, hogy a helyükre kerülhessenek. Politikai tolvajnyelv és öntetszelgő szakzsargon helyett érthetően kellene beszélni, világosan, egyértelműen kommunikálni, a semmi variáció helyett. Vegyük például a váltás és változás kifejezéseket. Mi történt huszonöt évvel ezelőtt: rendszerváltás, vagy rendszerváltozás? Kiforrott volt-e a puha diktatúrából a „demokráciába” való átmenet folyamata, vagy csupán kimódolt? A kulisszák mögötti titkos alkukkal, paktumokkal. Mert a váltás és változás két igen különböző dolog. A négy évenkénti választásokat követő kormányváltások a parlamenti törvényhozás struktúráját nem érintik. A honatyák egy része „hatalmon van”, a másik része ellenzék. A politikai metronóm lengéseinek szereposztását követik. Aki bent van a parlamentben tetemes kampánypénzt kap, óriási előnnyel indulván egy mezőről vagy utcáról bekerülni kívánó képviselővel szemben, a demokratikus választások idején. A váltás lényegében helycsere, miközben a helyek maradnak. A változás ezzel szemben mindig minőségi, új dimenziót jelent, strukturális módosulást, amely a funkcióban is új utakat és lehetőségeket nyit meg. Ilyen például a halmazállapotváltozás, amikor a felforrt vízből gőz lesz, vagy a jég megolvad. Ilyen minden lelki fejlődési folyamat, a tanulás, a tudás megszerzése, minden felismerés, az értés, az információ felvétele ismeretrendszerünkbe. A belátás, rálátás megváltoztatja egész életérzésünket, a világról kialakított felfogásunkat, ezen keresztül egész személyiségünket és viselkedésünket. A lelki fejlődés útja az ösztönöktől a spirituális élményekig igen hosszú változási folyamat. Nem lineáris haladás, sok kiszámíthatatlan fordulattal és minőségi ugrásokkal tarkítva. A dimenziók meghódítását híven megfigyelhetjük a beszédtanulás és járás fejlődési útján, életünk első két évében. A mondatokban való beszéd és az önálló járni tudás megtanulása időben körülbelül egybeesik. A mondatszerkesztésekben már szerepel a múlt, az emlékezés, és a jövő, az elképzelés. Énünk, öntudatunk fejlődésével karöltve alakul ki a valóságérzék lelkünkben, talán mindvégig a legfontosabb iránytű marad életünkben. A valóságérzék kialakulása a gondolkodáshoz, beszédhez és öntudathoz kötött. Személlyé, individuummá azáltal válunk, hogy a valóságot, a létezést, létezésünket, az életet felfogjuk és kifejezzük. Lelki fejlődésünk eme iránytűje tudatunkat, eszmélésünket, egész megismerésünket a valósághoz igazítja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a valóság gravitációjában igazodhatunk el az életben, életünk a valóság vonzáskörében kell, hogy zajlódjék. Ennek hiányában tévelygés az osztályrészünk, sodródás, soha meg nem érkezés, céltalanság, tudatlanság. Hasonlatos a fentiekben jelzett pszichotikus állapothoz, amelyet az iránytvesztettség, széthullás és életképtelenség jellemez.

A valóság jelen írás gondolatmenetének legfontosabb kiindulópontja. Pontosan azáltal, hogy a magyarság egész múltszázadi történelmében már nagyon is markánsan érződött egyfajta valóságtól történt elrugaszkodás. Olyanfajta élmény, amikor kínunkban úgy kiáltunk fel: „ez nem lehet igaz!” Miközben nagyon is tudjuk: ez a szörnyűség következett be. Mire gondolok konkréten? Magyarország király nélküli királyság mivoltára. A rendszerváltás – mert sajnálatosan az igazi v á l t o z á s nem történt meg – idején igen sok könyv íródott a koronáról, azonkívül reálisan is visszakaptuk az elhurcolt és kallódó koronánkat. A korona, a király azt a személyt jelképezi, aki ténylegesen érti a magyar történelmet, annak törésvonalait és integrálási lehetőségeit, aki személyes sorsában hordozza azt a lelki erőt, etikai méltóságot, amely még a megveretést is vállalja, a száműzetést, vagy halált, semmint elárulná az igazságot, amihez tartanunk kell magunkat. Csak két röpke példa:

Görgey Artur, minden idők legzseniálisabb hadvezére, 33 évesen vitte végbe a téli hadjáratot és még kétszer annyit élt „árulónak” bélyegezve, mivel a világosi fegyverletétel és az ezt követő tizenhárom aradi vértanú kivégzése afféle kulisszatitok maradt több, mint egy évszázadig.

Vagy idézzük Mindszenty József hercegprímás történetét, akit nemcsak a békepapok, de maga a pápa is elmarasztalt gerincességéért, amely nem volt hajlandó meghajolni a hazugság és kényszer előtt.

Előhívódik egy esemény az életemből, amikor már bizonyosan tudtam, mi a politikai pszichózis:

A hetvenes években történt. Lehetőségem adódott volna egy október 6-i műsor megírására a rádióban. Bevetettem magam a könyvtárba, elolvastam Görgey írásait, amelyeket nem is kölcsönöztek ki, zárolva voltak. Valami furcsa megszállottság szuggesztiójával jutottam hozzá a könyvhöz. Megírtam a műsort, boldogan vittem. A szerkesztő, afféle igazi bolsevista szócső – magamban Káder Manuellának becéztem – fröcsögve, őrjöngve szidalmazott:

„Maga mit képzel? Hogy ki maga?
Azt hiszi ilyen műsort mi leadunk? ...”

Én első pillanatban nem igazán értettem, mi a baja, annyira elbűvölt, hogy végre fény derül a kulissza-titkokra.

„Vegye tudomásul: 150 éve mi azt tartjuk, hogy Görgey áruló volt. Maga ezen ne akarjon változtatni. Írja át!” – lökte elém a papírt és ki voltam rúgva, mielőtt egy szót szólhattam volna.

Másnap betelefonáltam, hogy nem írom át a műsort.
Először elhűlt. Újból kaptam egy sortüzet. Majd közölte, hogy akkor elővesznek egy régi műsort, én pedig mehetek …

Ez volt tehát a műsorpolitika, a proletárdiktatúra alkonyán.
Ugyanilyen markáns élmény volt a politikai pszichózisról az első választás MDF. -győzelme idején, amikor az ellenzék alig tudott beletörődni a vereségbe. Egyik, akkor markáns szerepet vivő frontember árnyékkormányt alakított és azt mondta:

- Kész vagyok átvenni a hatalmat!

Ahogy néztem őt, hirtelen ötéves kisfiúnak láttam, aki az Ödipális-komplexusát élvén, anyukáját akarja feleségül venni. És ez ötéves korban teljesen rendjénvaló, a kislányoknak is az apjuk lesz a potenciális férj-jelölt egy mondat kimondásának erejéig. Utána visszatér a rendes kerékvágásba az életük, és megvárják, míg felnőnek. És az az egy mondat akkor, ötévesen csupán nemi identitásuk első szárnypróbálgatása lesz.
Rémisztőnek találom az egyes politikusok ötéves-, vagy serdülőkori regresszióját, amikor mindenhatónak képzelik magukat, vagy lázadnak, uszítanak, szúrnak, mint egy tüskés kamasz, aki éppen a gyerekkorából akar kitörni. Ugyanis a politikai pszichózis azért olyan virulens, mert az emberek, mármint a nép, vagy a társadalom, a választó polgárok ezt nem látják át, mivel maguk is félbemaradt, kiforratlan, nem igazán felnőtt emberek. Függőség, félelmek, döntésképtelenség, a szabadakarat hiánya, tudatlanság jellemzi őket.

Megvallom, nehéz szívvel álltam kötélnek, hogy megírjam ezeket a gondolatokat, mivel jól tudom, hogy a pszichológiai igazságok kétélűek:

olykor őrületes ellenállást váltanak ki, amely tagadásban nyilvánul meg, ellenségeskedésben, máskor afféle fedőszerep lesz, eljegyzi magát egy diagnózissal, elbújik mondjuk a depresszió fedezékébe, és semmi nem változik.

Ez is a tagadás és ál-megkapaszkodás ívén zajlik. A betegségeket egy darabig tagadjuk, amivel remekül magunkhoz láncoljuk azokat. Majd úgy teszünk, mintha belátnánk, miről van szó, de akkor védőpajzsként tartjuk magunk elé: „Igen, én skizofrén (ambivalens, borderline, pánikos etc.) vagyok, neked is el kell tudnod fogadni.” Ami azt jelenti, hogy ehhez igazodj, vagyis erősítsd meg. Vagyis az abnormálishoz, a torzhoz. Látnunk kell a betegség örvényszerűen lehúzó erejét, a benne működő negatív agressziót, amely a gyámolítást, a felkarolást valósággal kierőszakolja a másikból. Ez valahol gyerekkorban kezdődik, amikor az iskolakerülést, az otthonmaradást szolgálja és azt, hogy a mama ismét vele van. Például az egészségügy megreformálásának komoly akadálya az a szemlélet, amely az ingyenes gyógyítás, betegszabadság, a leszázalékolás és egyéb juttatások által váltódik ki, és amely gyengíti az egészséges, dolgozni akaró, bizakodó emberképet a felkarolt, védett, támogatott beteggel szemben. Ez a szemlélet nem akarja látni, hogy a betegség alapvetően életellenes, hogy minden betegség pszichoszomatikus, hogy a testi tünetek hosszú lelki előzményre tekinthetnek vissza. Patológiás energiával működnek. Mindenki láthatja, hogy az alkoholisták, vagy ingyenélők mindig találnak egy erős társat, partnert, szülőt, aki azáltal, hogy megteszi a kétszeres erőfeszítést, az alkalmazkodást, lényegében a patológiás folyamatot tartja fenn, egészen addig, amíg ereje kimerül.
Tisztában vagyok azzal, mennyire nehéz meghúzni a határt a normális és abnormális között. Mégis látnunk kell, hogy éppen a valóság, ami az igaz, a helyes, a jó, a hazugság nélküli, a biztos, a mérték a határ, amely a történelem vagy egyes ember igazát, Görgeyét, Széchenyiét, Mindszentiét eldönti.
Ily módon egy ponton eldőlt, hogy mégiscsak leírom az egyén és társadalom illeszkedésének ezt a lelki határterületét, ezt a politikai rezgéstartományát, amely oly sok fájdalmas igazsággal szolgálhat mindannyiunk számára. És az sem tart vissza, hogy a pszichológia illetékességi köre lehet-e a társadalmi és politikai folyamatok vizsgálata. Ugyanis nekem a tudomány, történelem és technika éppen arról tanúskodik, hogy eme bábák között éppen a lényeg, a csecsemő veszett el: az emberi lélek. Nehéz az emberi lélekről igazán szólni, a valósághoz igazodóan. Félrevezető a megfogalmazás, hogy az embernek lelke van, vagyis nemcsak test vagyunk. Ebből alakult ki az a gyakorlat, hogy az orvos a testet gyógyítja, a pap pedig a lélekkel foglalkozna. A pszichológia sokáig a filozófia, a teológia és az orvostudomány „szolgálóleánya” volt csupán, megfoghatatlanságánál, tudománytalanságánál fogva. A múlt században a tudattalan lélekműködés felfedezésével ez némiképp megváltozott. Gondoljanak bele, milyen paradox:

a tudat apostolai (tudósok, teológusok, filozófusok) szembesülni kénytelenek azzal, hogy amit „nem tudunk”, az azért létezhet;

hiszen a tudattalan lélekműködés tartalmai a tudatosodással mintegy beemelődnek a tudatba. És hogy a „külső” végtelen világegyetem mellett az ember belső lelki végtelennel rendelkezik. Mulandó testtel, időhöz kötött formával és élettörténettel, és örök, végtelen lélekkel. Így e sorok írója „az embernek lelke (is) van” gondolatot a valósághoz igazítottan úgy fogalmazza:

minden ember: lélek
Isten teremtménye,
aki leszületik a földre,
őrizvén szellemi-isteni eredetét,
amely emberi méltóságának forrása.

Teljesen más természetű születési előjog, mint amilyen a családi és társadalmi gyakorlatban alakul ki és amely ezt a másodlagos egyenlőtlenséget variálja a társadalmi szerepekben, a javak elosztásában, a munkavégzésben, a tanulási lehetőségekben, a joggyakorlatban.
Amióta a jog deklaráltan elválik az igazságtól (modern jogászok kioktató hangvételben szokták ezt megvilágítani), és ezáltal már az emberek a törvény előtt sem egyelőek, (hanem a jogorvoslat pénzkérdés lett), azóta a politika is eme másodlagos egyenlőtlenségek valóságtól elszakadt pályáján lavírozik. Ha ma egy politikust megkérdeznénk, hogy szerinte mi a politika, és mit csinálnak a politikusok, aligha hinném, hogy azt tudná/merné mondani, hogy közjó szolgálata, hiszen nem képes megkülönböztetni a

jót a rossztól,
a hamisat a valóditól,
az igazit a látszattól,

és „szolgálni” sem akar valójában, inkább uralni,
hatalmat, hasznot akar,
érdekei önösek, nem a közösségnek alávetettek.

Aki ezt nem ismerte volna fel, gondoljon az MSZP és SZDSZ 2002. évi kampányára, amely a következő:

Célunk a jelenlegi kormány megbuktatása!
ami azzal egyenlő: mi akarjuk a hatalmat.

Ahogyan a jog nem az igazságról szól, úgy a politika is érdekeket szolgál.
Nekem ez már olyan páncél, mint a diagnózisok:

igazodnod kell a tébolyomhoz, különben …
De mi lesz különben?
Különben neked kell igazodnod a normalitás mércéjéhez és fel kell adnod élősködő életformádat.
- az érdek a pénz, a hatalom, a gazdaság, ez a politika! -
Valóban?
Tehát a kapzsiság, a korrupció, az átverés, a hazudozás, a demagógia, a képmutatás?
Príma! Akkor rohanjunk rátok voksolni.
Ilyen arcátlanoknak áll a világ.
Ezek kellenek nekünk!
Éljen a politika.

Hogyan lehetne hát eligazodni lélekismeret nélkül az igazság dolgaiban?
Fentebb már említettük, hogy a valóságérzék az öntudathoz, a beszédhez és a gondolkodáshoz kötött. Ezek függvénye. Nos az öntudat a lelkiismeretünk által fejlődik:

a döntések, a hangulatok, a lelkiismeretfurdalások, a tépelődések, a tűnődések, a szemlélődések, a „miért?”-ek alakítják. Számtalan benyomás, tapasztalat, átélés szükséges ahhoz, hogy önmagunkra eszméljünk. A létezés és tudás együttesében.

A helyes lélekfejlődésban a tudás és létezés nem válhat külön. Ha ez megtörténik, igen nagy zavar támad.

Amikor a tudás felülmúlni igyekszik a létet, teoretikus lesz, túlzottan elvont, amely az életre nem alkalmazható.
Ilyen teóriák például az egypólusú világ, a föld túlnépesedése, valamely nép világuralomra való törekvése etc.
Mert ahelyett, hogy az életet szolgálná és az embereket segítené problémáik megoldásában, a káoszt szolgálja, csak rész-szempontokra vonatkozik.
Az ilyen „tudás” nem eléggé átfogó – nem holisztikus – egy dolgot ismer, mást pedig nem, azaz csak részleteket az egész ismerete nélkül.
Ugyanezt mondhatjuk a létezésre. Személyes életünk időbeli léte nem fogja át a létezés minden oldalát, csupán a látható, anyagi, mulandóságnak alávetett részét. Márpedig minden létező – ásvány, növény, állat, ember – az örökkévalóban létezik.

A modern ember a lét és tudat eme egységét nem látja és a politika ezt tükrözi.

Nem rendelkezik

világos tudattal,
szabad akarattal,
önismerettel,
cselekvőképességgel.

Viszont a kiforratlan, éretlen, romlott, töredezett, beteg lelkű ember az igaz tudást nem képes átvenni.

Lát például egy színdarabot, amelyben az intrikussal, az árulóval, a bűnözővel, gyilkossal vagy áldozattal azonosul a hős helyett annak függvényében, hogy ő éppen mit él meg.

Létezésünk és tudásunk egyensúlya a gyakorlatban a következő magatartásokban borul fel vagy egyenlítődik ki:

aktivitás/passzivitás,
igazmondás/hazudozás,
őszinteség/képmutatás,
önzés/önfeláldozás,
szorgalom/lustaság,
erkölcsi érzék/romlottság - és sorolhatnók tovább.
Bátorság, gyávaság, önfegyelem, kicsapongás, ingerlékenység, büszkeség, hiúság, önelégültség mind-mind ezt az egyensúlyt érintik, veszélyeztetik, döntik romba.

Az emberiség történelmében számtalan példa van egész civilizációk elpusztulására, amely pusztulás a lét és tudás egyensúlyának megbomlására vezethető vissza. Például Atlantisz elsüllyedése.
Az életet, halált és örökkévalóságot szabályozó isteni rend, kozmikus törvényszerűség nem dől meg csak azért, mert az emberek nem képesek azt felismerni és életüket ehhez igazítani.

Amikor a politikai pszichózist tesszük vizsgálatunk tárgyává, azt éppen úgy kell vonatkoztatni a népre, ezen belül az egyes emberekre, mint magukra a politikusokra, akik a manipulációk éllovasai. A szerencsétlen körülmény, hogy a zsák megtalálja foltját, miképpen azt a fentiekben a töredezett lelkek hangolódási képességéről mondottuk.
Vessünk egy pillantást a magyar történelemre. Azonnal láthatjuk a töréspontokat; amelyek végülis a jelenlegi király nélküli királyság állapotához vezettek:

- István király erőszakos államalapítása,
- az Árpád-ház kihalása,
- Mátyás király kapcsán a török uralom,
- Mohácsi vész
- Rákóczi fejedelem száműzetésbe kényszerülése,
- reformkor: Kossuth és Görgey oppozíciója,
- Széchenyi öngyilkossága,
- a kiegyezés, mint a legkisebb rossz,
- 1. világháború elvesztése
- őszirózsás forradalom, mint a vörös terror első szárnypróbálgatása,
- Trianon, amely a Mohácsi vészre adott válaszrím,
- Horthy kormányzósága egy mindenétől kifosztott országban,
- 2. világháború
- kockabolsevizmus
- 1956
- kemény és puha proletárdiktatúra
- MSZMP színeváltozása: MSZP, MDF, SZDSZ szineiben az úgynevezett
rendszerváltásnál
azóta voltak reformkommunisták, szocialisták, szociáldemokraták, újabban szocio-  liberálisok (???)
afféle ügyes vagy inkább demagógnak mondható propaganda dumával magyarázván a pártokból-ideológiákból való ki-bevándorlást, a terrort és diktatúrát is báránybőrbe bujtató stílusban.

A kérdés az ezek után, hogy kik csinálják a politikát?

a politikus kaméleonok, vagy a kaméleon lelkű emberek.

Nyilván mindkét oldal, abban a rejtélyes egymásratalálásban, amelyről fentebb tettem említést a színdarab nézőinek a különféle szereplőkkel való azonosulásaik kapcsán.
Mindenki fenntartja ezt a kaméleon-politikát, aki nem képes a valóságot, az igazságot felfogni, meglátni, érteni és ezen mérték szerint élni. Aki nem képes igaz tudásra szert tenni, és ezzel saját létezését lealacsonyítja, korrumpálja, megmérgezi, megbetegíti. Aki a lelkéből, a lelki erejéből fizet árat a nagy hamis hazugságért.

Következő kérdés:

hogyan lehet igaz tudást szerezni?
amely nem a pszichózis, hanem az egészség,
a valóság, a helyes és jó irányba tereli a létezésünket.

Az igaz tudás az önismeret.
A 21. század korszelleme az önismereti analfabétizmus felszámolásáról szól. A jelenkor legfontosabb felismerése, hogy a társadalmi változások az egyes emberek tudatának változásától függenek. Amíg lesznek naiv rajongók, gyámolításra szoruló félbemaradottak, akiket el lehet kápráztatni, akik az ígéreteknek felülnek, akiket illúzióban kell ringatni, hogy a megoldások kívülről jönnek és intézményesíthetők, addig ezek az emberek alávetik magukat a politikusok hitegetéseinek, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a pszichózis árhulláma mindent elsodorjon, elborítson. Amíg a politikai blöffök annyira lenyűgözik a választókat, hogy egyből behódolnak, addig a mérhetetlen mennyiségű pénz, energia és idő ostobábbnál ostobább reklámokra fog fordítódni, miközben remekművek asztalfiókban hevernek és igen kvalifikált emberek nagy inségben élnek, perifériára szorulván.
Amit én politikai pszichózisnak nevezek, nem teljesen újkeletű dolog. A problematikus emberek és a problematikus társadalom többféle tudomány részét képezi. Nemcsak a szociológiára és pszichológiára gondolok – és politológusokra – hanem a különféle, emberrel foglalkozó intézményekre, például magatartáskutatásra. Még olyan kutatások is el-elkezdődnek, amelyek valamiféle szellemi irányultságot céloznak meg, és egy földrészt nem annyira földrajzi, mint szellemi-kulturális egységnek tekintenek. A múlt században újból mindenféle humanisztikus irányzat bukkant fel, és naiv kezdeményezések arra vonatkozóan, hogy a társadalom „emberarcú” legyen. Ezek a naiv és irracionális megoldáskísérletek, hol antropológiai nihilizmusba, hol az ember utópisztikus felmagasztosulásába torkollanak. Annyi bizonyos, hogy ma már semmi sem magától értetődő. De nemcsak az elmélet és megvalósítás vált végzetesen ketté, hanem az ember és társadalom, gondolat és tett is. Az egyes emberek is különálló részműködéseket mutatnak, amelyek nem látszanak egymással kapcsolatban és folytonosságban állni. A normális gazdasági élet helyett a felszínen a gátlástalan korrupció, a mélyben az árnyékgazdaság működik a fekete munkával.
Bizonyos, hogy a dolgok megértését újra kell kezdeni. Nemcsak a szavak devalválódtak – a rengeteg üres szócséplés miatt – hanem valóban új tartalommal kell megtölteni a fogalmakat. Mindenekelőtt a politika szót kell vizsgálat tárgyává tennünk, mivel az eredeti, valamiféle közéleti irányítás jelentés ma már teljesen a fonákára fordult, átváltozott a furfangos, kiismerhetetlen eljárásra. És a gyakorlatban is ez a fonák működés hatalmasodott el. Átláthatatlan, mert részekre szakadt, amelyek egymás ellen működnek, integrálatlanul. Hasonlóképpen a lélek pszichózisához, amikor a tudattalan tartalmak valósággal elárasztják az embert, mint a medréből kilépett folyó a parttalan áradásban. Egy példa a közigazgatási pszichózisra:

A Tisza-szabályozás „bábái” a területrendezés, a területfejlesztés, amely különböző minisztériumi szakágazatokhoz tartozik. Ilyenek a földművelésügy, vízgazdálkodás, az út, a környezetvédelem, vidékfejlesztés, de ezzel még nincs kimerítve, mert lehet, hogy az egész lényegében akörül forog, legyen-e vízierőmű a Tiszán, amiből igen sok multi és a húsosfazék közelében lévő közalkalmazott hihetetlen milliókat zsebelhet be. A ciánszennyezés is valamiféle halmazati problémára utal, természetesen megoldás nélkül. Csak megemlítem a Duna medrének elterelését, amely hasonló politikai vihart kavart. A szociológia kidolgozta a maga szakágazatait, de a társadalom egészéről nem alakított ki megfelelő képet. Beleveszett a politikai-gazdasági-pénzügyi részrendszerek rejtélyes összefonogatásába. Mintha a társadalom nem is az emberekből, a lelkekből álló életszféra lenne. Az élő lelkek különleges létszférája. Az egész kozmosz része, amelyben leképeződnek a világegyetem működésének törvényszerűségei. A társadalom csak ezen egyetemes elvek ismeretében működhet jól, a részek integrált struktúrát kell, hogy alkossanak.
A tudományos elemzések jobbára egy valamilyen rész-aspektusból próbálják megérteni az egészet. E cikk írója is ezt teszi, tudván, hogy a társadalom egészéről képet alkotni milyen nehéz. Csakhogy jelen írás kiindulópontja a társadalmi méretű torzulásokban az ember, aki a tudattalan lelkének mélyrétegében – C.G. Jung ezt objektív pszichének vagy kollektív tudattalannak nevezi – az egész emberiség kódolt történetét hordozza.

Ember és emberiség,
látható és láthatatlan világ,
az egyes és az összes nem választható külön.

Ember és társadalom az élő mindenség része, amelyből senki és semmi nem maradhat ki, mert akkor már nem egész, hanem töredékes, hiányos, egyensúlytalan, működésképtelen. Ha a társadalmat, mint egészet akarjuk áttekinteni, az nem sikerülhet olyan részrendszereken keresztül, mint állam, kormány, nemzet, nép, gazdaság, kultúra és így tovább.
A társadalom különféle rendezőelvek mentén struktúrálódik. Ilyenek az életkor, a családok, a nemzetségek, a politikai pártok, egyesületek, munkavégzés, anyagi helyzet, tanultság és sorolhatnók tovább. A kasztokat az úgynevezett szocialista nézet, amely lényegében ál-egyenlőségeket kíván igazi egyenlőségnek felmutatni, tagadta, nem-létezőnek szerette volna tudni, pedig a társadalom mindenekelőtt egy szellemi fejlettséget reprezentáló hierarchia a csavargótól az uralkodóig, a hajléktalantól a fehérgalléros bűnözőig.
A feudalizmusban ez még reális értékben, a földben – a feudum – gyökerezett, megvolt az igazi gravitáció, irányultság.

• a királyé volt az ország, természetesen jelképesen, amelyet uralt, bölcsességével
  irányított, népe érdekeit képviselvén, az isteni rendnek megfelelően.
• a főpapé, főnemeseké a nagybirtok,
• a nemeseké a kisebb birtok
• és végül a munkájukból élő jobbágyok, munkások etc.

A katonai szolgálatban mindenki részt vett, ha az országot megtámadta az ellenség, bár természetesen a harcosok, katonák rendje minden társadalomban megvan.
A kapitalizmusban a gravitáció a tőke. Még csak nem is a pénz, amely a feudalizmusban a király által veretett aranypénz, hanem a fiktív értékpapírok profitja, többlete, uzsorakamata, amelynek többnyire már semmiféle fedezete nincs, mégis értékmérőként szerepel. A kapitalizmus az üzletemberek, a p é n z e m b e r e k társadalma. Gondoljunk bele! Egy fiktív érték által szabályozott piac a társadalom egy pénzcsináló szemében. Ennyit képes felfogni a világegyetemből. Világa a pénzvilág.
Huszonöt évvel ezelőtt a „népi népuralmunk” (népi demokrácia) vadkapitalizmusba váltott át, de ez sima demokráciának lett álcázva. Az addig magukat szocialistának nevező kommunisták pillanatok alatt beletanultak a pénzdiktatúrába, mint annak előtte a fémcsizmás proletárdiktatúra gyakorlása sem okozott nehézséget. Szellemes kifejezésekkel gazdagodott a nyelvünk, mintegy legújabbkori nyelvújításról is beszélhetnénk: fantomcégek, spekulatív pénzmozgás, bérapály, csúszó infláció, adósságmenedzselés. De a makacs hiány – mármint a költségvetés és a folyó fizetési mérleg között – minden manipuláció ellenére (valójában ennek köszönhetően) fennmaradt. A makacs hiány, amely mindig újabb hiányokat generál. És itt hiány van bőven:

mindenekelőtt a tudásban,
tisztességben, emberségben, emberi méltóságban,
spiritualitásban, az élet szentségének megélésében,
a vezetőben, akit a nép nevel-választ ki magából a valódi közösségi életben,
a valóságérzékben, amelynek nyomán elburjánzott a hamis érzés, hamis öröm, az igazságtalanság,
a meggyőződésben és meggyőzésben,
a megvalósító erőben,
a mértékben,
a véghezvitelben, a kikerekedettségben, a befejezettségben,
az egész- és egységlátásban.

Ezeket a hiányokat természetesen az olyan mennyiségi többletek, túlburjánzások, amelyek tévedésekben, félműveltségekben, féligazságokban, pótcselekvésekben, indulatokban, önzésekben, korrupciókban, destruktivitásokban, függőségekben és erőnek álcázott függőségekben van, nem egyenlíthetik ki.
De mivel minden mértéktelenség az önmaga mennyiségi túlburjánzásán pusztul el, – amint azt a ráksejtek esetében igen világosan láthatjuk – nem kellene a káosznak, a félelemnek, a tudatlanságnak alávetnünk magunkat. Tudnunk kell, hogy a világot nem a téboly erői határozzák meg, noha ezek hatása is érezhető. Ne dőljünk be olyan megtévesztő sugallatoknak, mint az egypólusú világ, vagy a társadalom piramismodellje, amely a hamis kiválasztottságról szól, a keveseknek kijutó kivételezett helyzetről, mint a piramis csúcsa a talapzathoz képest. Az efféle elitistáknak igen kevés fogalmuk van az örökkévaló életről és lélekről, a világot kormányzó transcendenciáról, a valódi értékekről, az igazságról, a valóságról. Arról, hogy a hatalom transcendens, és amit ma a politika gyakorol, az csupán hatalmaskodás és visszaélés a helyzettel. Az ilyen emberek a lelkükből fizetnek árat a látszatért, a hamisságokért, a hazugságokért, és rajtavesznek, látásmódjuk merő optikai csalódás. Életük elvész a mellékszámításokban, a részekben elvérzik az egész. Mert nem látják, hogy minden, ami létezik, az örökkévalóban létezik. Az ember és az ő társadalma is. Az ember és a társadalom az élő kozmosz része.
A társadalom élő organizmus, az emberi testhez hasonlítható, azzal analóg. Működése sokkal bonyolultabb, mint az államszervezet működése. Egyént és közösséget nem lehet központi rendelettel és irányítással közös nevezőre hozni. Egyén és társadalom találkozáspontján van a politikai erőtér, ahol a közösségi együttélésnek és az egyéni öncélúságnak összhangban, harmóniában kellene lennie. Erőtér, ahol nagy dinamizmusok zajlanak, és ahol a félbemaradt folyamatok, megtört lendületek, végig nem vitt küzdelmek energiái amortizálódnak.
A rendszerváltás idején sok részleges és erőtlen törekvés energiája kárbaveszni látszik. Politikai pártok részekre szakadtak, például az MDF, mint hazánk több ízben a történelem folyamán. Több politikus meghalt, Csengey Dénes, Nagy Attila. Sokan nem értették az ellenzék szerepét a kormányzásban, hiszen a diktatúra idején ellenvélemény nemigen hangozhatott el. Noha a gazdasági húsosfazékhoz az ellenzéki politikusok is közelkerültek, hiszen a kamatmentes VIP-kölcsön, a juttatások, és sorolni sem lehet az előnyöket mindkét felet megilletik, mégis megy egy furcsa marakodás a „hatalomért”. A hatalomért, amely lényegében a korrupciós lehetőségeket, az utazásokat, a kivételezettségeket jelenti. Afféle jottista-ipszilonista harc ez csakúgy, mint a jobb- és baloldal közötti marakodás.
2010-ben a jobb- és baloldal valamiképpen az életkorok mentén húzódik: az MSZP a múltat, a FIDESZ inkább a jövőt jelképezné. Persze, aki tudja, hogy az élet a jelenben zajlik, az világosan látja, hogy ez a két párt nem képezi le a magyar társadalom egészét.
Úgy tűnik, a 25 év még nem érlelte ki a társadalmi erőket. Aki ismeri a fákat, pontosan tudja, mennyire eltérőek a rügyek, a levelek, a virágok és magvak erői.

2010-ben ezek szerint még csak bimbózik a változás folyamata.

PARTPOLITIKA

Miként egy könnycsepp nagy fájdalmakat oldhat ki, moshat el, úgy egy ékezet, egy vessző is óriási módosításokat hozhat egy szó jelentésében. Gondoljunk csak a kar és kár, a lep és lép, a lap ás láp, a hat és hát, a haj és háj, a rag és rág, valamint a PART és PÁRT igen eltérő jelentési holdudvarára Ezekből most minket az utóbbi foglalkoztat, mégpedig az úgynevezett p á r t p o l i t i k a  ürügyén, amely csőlátás már egészen elfogadott lett a „demokratikus” választási rendszerekben. Ha be akarsz jutni a parlamentbe, gyűjts magad köré valamilyen érdek csoportot, és indulhatsz. Még pénzt is kapsz a kampányodra és fújhatod a nótádat. Az sem nagy baj, ha senki sem figyel rád, fő az, hogy te mozdulj.

Klienseimmel szoktuk mondani, hogy a kapcsolatunk kezdetén, amikor még csak kóstolgatjuk egymást, a part közelében vagyunk. Később, amikor bekerülünk az életesemények fő sodrába, akkor érezhetjük azok komoly vivőerejét.
A pártpolitikusok lényegében kívül vannak a közéleti fősodráson, abba nem avatkoznak bele, a parton lépegetnek a pártérdekek sekély vizében, ahol még úszni sem kell tudni. A közélet mélysodrású problémáitól egy párt lehatároltsága el tud szigetelni.

A politikának kellene a legholisztikusabb közéleti tevékenységnek lennie, ám a tapasztalat szerint valamiféle „szalámi technika” jól fel- és szétdarabolja a kérdéseket, amely részek azután úgy úsznak a levegőben, mint a fáról lehullt levelek. Többé nem ragaszthatja vissza senki azokat az anyafára.
Legmegrázóbb az, ahogyan a szavak eredeti jelentése teljesen elmosódik, elhomályosodik, kiürül, amit követően elkezdődik a dobálózás velük. Ez a folyamat Antonioni láthatatlan labdáihoz hasonlítható. A Nagyítás című filmje utolsó jelenetében felbukkan egy pantomim csoport és láthatatlan labdákkal játszanak. Ilyen kiüresedett szó kezd lenni maga a politika, továbbá a demokrácia, a szocialista, a bal és jobboldal, hogy csak a főbbeket említsük. Ez utóbbiakra a későbbiekben majd még visszatérünk. Ez a beszéd és az ehhez fűződő gyakorlat valójában közéletiség etikai debilizmussal, közéleti inkompatibilitás a személyiség mélyen regrediált állapotában, belekapás a társadalmi folyamatokba anélkül, hogy átfogó képük lenne a társadalom egészéről és arról a rendről, amelybe a természet és társadalom is betagolódik. A kozmikus rendre gondoltunk.
Igen, a partpolitika a részletekben való bukdácsolás, elveszés a mellékszámításokban, maga a békaperspektíva, a kisstílűség.
Politikai purigónak is nevezhetjük egyes politikusok részletekben való rágódását, kényszeres ismételgetéseit. Igazi viszketegség ez, feltűnési viszketegség, amely sok felszaporodott indulat kínja, és amelyből nem lehet kivakarózni. Teljesen be- és le lehet szűkülni egy pártpolitikai érdekbe, erre az állapotra már csak azt mondhatjuk: nem látja a fától az erdőt. Minél szürkébb, jelentéktelenebb, közönségesebb az elv, vagy a gazdája, annál inkább vágyódik kitűnni. Lényeglátás híján még azt sem ismeri fel, milyen hosszú út vezet a kiszűrt eszmék, elvek, igazságok mentén a közéletiség felé. A hiteles közéletiséghez. Divat lett az utcai demonstráció. Ennek többfajta formáját láthattuk a közelmúltban: letáboroztak közéleti személyiségek háza előtt, felmásztak az elnöki palota erkélyére, megszállták másik pártok irodáját, és ott randalíroztak, odaláncolták magukat korlátokhoz, hogy forgalmi akadályok legyenek.
Régen hordószónokoknak nevezték az önjelölt ágálókat, ma politikai performance lett műfajuk.

Tanúi lehettünk egy miniszterelnök választási bohózatnak 2009. júniusában.
Az EU ellenzőinek a tábora is nivellálódik. Kezdetben euroszkeptikusok voltak, ma már elkülönül tőlük az eurokritikusok és euroreálisok tábora. Az EU politikusai sem mondhatók a holisztikával felruházott parlamentereknek. Ott is pártok eszméi mögé igyekeznek tömörülni, de ezen eszmék között hatalmas törésvonalak vannak. Nyomukban intrika, árulás, húsos fazékhoz nyomulás, rosszindulat és tájékozatlanság. Például nincs harmóniában az EU és a tagállamok jogrendszere, és az EU előnyt élvez a tagállamokkal szemben. De lehet ott jogharmonizációról beszélni, ahol a jog és igazság között áthidalhatatlan szakadék tátong? Ott is kemény elhatárolódás tárgya a jobb és baloldal, anélkül, hogy bárki végiggondolná ezen irányultságok eredeti jelentését, és azt, hogy ezek 21. században érvényesek-e még. A baloldal eredetileg a szegények, az alsóbb néposztályok oldala volt, akik a szocializmus egyenlőséget hirdető demagógiájára persze, hogy ráharaptak. De a szocialista tábor fél évszázadnyi története és tapasztalata arról szól, miként lettek SZOCIÁLKAPITALISTÁK. Régi tapasztalat, hogy a gazdagok nem képesek megérteni a szegényeket. Így amikor a proletárokból, a diktatúrájuk előnyei folytán gazdag emberek lettek, akik némi iskolázottságon is átestek, baloldaliságukat teljesen elfelejtették. Etikai érzékük pedig nem volt ahhoz, hogy nyerészkedéseiknek gátat szabjanak. Jól jött az egypárt rendszeri puha diktatúrából átcsorogni a szabadrablásos kapitalizmusba.
Még a baloldaliságnál is primitívebb összemaszatolásról van szó a jobboldaliság kapcsán, amely az idők folyamán a nemzeti oldal lett. De akinek az eszmélése a fasizmus körén nem terjed túl, az minden nemzeti eszmében ellenséget szagol és ez harci kedvét felcsigázza.
Mindezekből a részlátásokból hiányzik a függőleges tagoltság, a hierarchia, az értékrend strukturáló ereje. Nem véletlen, hogy a proletárdiktatúra „eszméje” a materializmus és ateizmus, hiszen Istent a látható dimenzión túli függőlegességbe szoktuk helyezni, ehhez pedig kell a koordináta függőleges tengelye is.

Az EU gazdasági közösség lenne, amelynek legfőbb gyakorlata az áruk, a szolgáltatások, az egyének és a tőke szabad áramlása. Semmi szellemiség.
Megindult a legújabb kori népvándorlás és a nagy elkeveredés, a beilleszkedni nem tudó, gyökértelen, identitás diffúzióban leledző emberekkel, akik komoly bomlasztó erőt jelentenek az államok életében. Az általános fogalomzavarnak az ország, az állam, a nemzet, a társadalom mibenléte is részét képezi. Az államnak kell működő dinamizmusba foglalnia, integrálnia állampolgárait, akik életkori, nemzetiségi, kulturáltsági tekintetben igen nagy szóródásban, eltérő képet és mintát jelentenek. Az állam az agy kortexéhez hasonlítható, amely összefogja és szabályozza az agy vitális, érzelmi, értelmi és akarati funkciókat ellátó szintjeit.
A politikának, mint közéletnek, egyszerre kell képviselnie és szolgálnia, segítenie az egyén és a köz javát. Gondoljunk csak bele, milyen bölcsességet, jártasságot, emelkedettséget jelent és kíván egy ilyen feladat.

A közélet pszichológiai tere csak a megfelelően fejlett emberek számára nyújthat kapaszkodókat, aktivitási felületet. A megfelelő fejlettségen a lelki élet súlypontjait értjük: a áltisztességet, a felelősséget, az igazságérzetet, az igazmondást, a jogot, a méltóságot, a bölcsességet, és nem utolsó sorban a szeretetet. Ezek hiányában csak vakrepülésekről beszélhetünk minden pártpolitikai vállalkozásban.

Közéletünk az utóbbi 25 évben magas bonyolultsági szintre jutott, folyton felteszi a kérdést a rend és káosz egyensúlyáról az egyén és társadalom kapcsolódási pontjain.
A politika át- és átszövi mindennapjainkat, de nem áll a helyzet magaslatán. Sokat ártott a világnak és sok világőrületet indított el.

Nagy kihívás a Vízöntő korszak emberei számára, mennyiben lesznek a világőrület aktivistái.

A POLITIKAI TOLVAJNYELV FOGALOMTÁRÁBÓL

Agymosás, anarchia, anómia, adósságpálya, adósságcsapda, adóssághegyek, adóparadicsom, adódiplomácia, anti szegregáció, atomszarkofág, abortuszturizmus

Árstop, árnyékgazdaság, árnyékkormány.

Bérapály, bérköpölyözés, biotechnológia, biológiai fegyverek.

Cselszövések, csiki-csuki, csúszó áremelkedés.

Devianciák kultusza, demagógiák, drogbárók, devizagazdálkodás liberalizációja, divatdiktátorok.

Elvpáncélok, erőszak körforgás, elévült követelések, egoista megfeneklések.

„Függetlenség”, fantomcég, fekete gazdaság, fegyver lobbi, forintoptimizmus, farkastörvények.

Globalizmus, gazdaságpolitikai csomagterv, gazdasági -örvény, -cunami, -földcsuszamlás, gerilla politika, gondolatszabadság,

Gyermek kereskedelem, gyülekezési törvény, gyűlölet keltés.

Hamis ideológiák veszett kutyái, hecckampány, heccpárt, hírpiac, hírhisztéria, hatalmi űr, határ légiesítés, hidegháború, hiánygazdálkodás, hiánycél, hiány menedzselés, háttéralku, hitelhiénák, hitelbuborék, (szemtelen, szemen szedett, statisztikai) hazugság hadjárat, huliganizmus.

Idegháború, indulatragály, infláció vágta, izgatás, ilyenizmus-olyanizmus, ideológiai ópium, ideológiai aszály, iszapbirkózás, ipar (kommunikációban, szórakoztatásban, sexben, pénzben).

Joghézag, jogértelmezés, jogtiprás.

Költségrobbanás, koncepciós per, katasztrófa túrizmus, karakter gyilkosság, közszereplési inkompetencia,  korrupció.

Lobbi, lelkiismereti kiárusítás, latinamerikanizálódás.

Médiacápák, multi liberális diplomácia, média terror, meg nem támadási szerződés, migráció, maffia, megélhetési bűnözés..

Olajszőkítés, offshore cégek, offshore lovagok,

Őkoterrorizmus

Politika démon, proletárdiktatúra.(mint társadalmi pokoljárás), presztízs amortizáció, parlamenti vetésforgó, pertársaság, pénzzel és pénzre szocializáltság, pénzarisztokrácia,
propaganda gépezet, pénzmosás,
politikai vákuum, -földcsuszamlás, -performance, -aknamező, -sárdobálás, -széllovasok, -szcenárió, -fenegyerekek, -próbarepülések, -ámokfutók, futóbolondok, - pszichózis, -prostitúció, -analfabéták, -ripacskodók, -korrupció, pestis (=terrorizmus) .

Rágalomhadjárat, reklámbuldózer.

Spekuláció/cinizmus/korrupció triász, suttogó propaganda, struccpolitika, segélyturizmus, segélybűnözés, semmis szerződés.

Személytelen szervezetek lélektelen működése,
szétmagyarázások, szólásszabadság, személyiségi jogok, szervmaffia, szubjektív voluntarizmus.

Tőkeinjekció, tabu horgonyok, társadalmi igazság fantomjai, délibábjai, titokgazdálkodás (állami, szolgálati, banki szférában), technika gólem, társadalmi közegellenállás, törvénysértő vagyonmozgás.

Uszítás,

Üvegzseb, űrfegyverkezés.

Voksturizmus, vasfüggöny, válságmenedzselés, vadkapitalizmus, váltógazdálkodás, világnézetek piaca, világőrület aktivisták.

Zavarodottság (mentálisan, etikailag),
zavarosban halászás (ügyeskedően)

POLITIKAI ÖNGÓLOK

A politikai életnek is vannak kispályásai, a közéletnek inkompatibilis közszereplői. Gondoljunk csak Silvio Berlusconira, az olasz politika fenegyerekére, aki most, sok huza-vona után, hajlott korára való tekintettel közmunkára válthatja börtönbüntetését. Igaz, hogy mindössze 4 óra erejéig a hét 168 órájából egy idősek otthonában, de mégis csak hatalmas zuhanás ahhoz a hírességhez, gazdagsághoz, hedonista menethez képest, amely korábbi éveit jellemezte. Valamit ő is hibásan értelmezett és gyakorolt az amúgy politikai gumiszabályokhoz képest, amely sokfajta szétmagyarázásban mérgezi az emberek életét.
Amikor olyan politikai földrengés vagy földcsuszamlás következik be, mint például napjainkban a gazdasági világválság, a bankcsődök, a puccsal megbuktatott kormányok, akkor a politikusok vastagbőr technikájukat bevetve arról kezdenek nyilatkozni, hogy vissza akarják szerezni választóik bizalmát. Egy darabig a néprétegek képzetlen és hiszékeny rétegeinek köszönhetően ez sikerül is. Egy-egy ilyen halódás évtizedekig is eltarthat, a válságok remekül tudnak konzerválódni. Megvannak ennek a jól bevált technikái. Életben tartja azokat a mélységes tudatlanság, az öntehetetlenség, a változástól való félelem és azok az érdekcsoportok, amelyek ezen válságokból anyagi hasznot húznak.
Az „érdek” fontos kiindulópont lesz a politikai kriminalizálódás témájában. Természetesen itt nem közérdekről van szó, csupán egoisztikus törekvésekről, vagy elenyésző kisebbség terjeszkedéséről, rátelepedéséről az egész közösség rovására:

Etimológiailag az érték, az érzés, az érdem, az értés egyazon tőről fakad, mint az érdek, sőt, érdeklődés. Talán éppen ezekben a jelentés változatokban kell keresnünk a politikai kriminalizálódás eredetét, mert ezekhez fűződnek azok a jelszavak, amelyeket zászlójukra tűzhetnek a különféle világőrületek politikai aktivistái.

Az érvény is ebből a tőből ágazik el, és a tapasztalat szerint a rossznak, a gonosznak, a bomlasztónak is sikerül érvényesülnie az emberiség mindenfajta történetében. Pedig az érvényesség eredetileg a hitelességgel állt analógiában.

Háromféle vezetési stílust ismerünk, ezek megfelelnek az asztrológiában használatos minőségeknek. A kardinális az autoriter diktatúrának, a fix a demokratikusnak, a laissez faire a labil minőségnek, amelyből a liberális eszme hajtott ki. Valójában a három stílus egyensúlyos működtetése lenne a célravezető, miként az asztrológiai mandalában is egyensúlyban vannak az elemek, a minőségek, a pozitív és negatív erők. A hatalomgyakorlásban az egyensúly nem szokott megvalósulni, és ebből sok öngólt lőnek a közélet játékosai. Ma már annyira abnormalizálódott az egyéni és a társadalmi élet, hogy sokan azt vallják, a rend csak diktatúrával tartható fent. Ennek másodlagos következményei az azonosulások a diktátorral, erejének irigylése, utánzása, követése, az annak való alárendelődés haszon ellenében, vagyis az erőszak konzerválódása. „A zsarnokok nem holtukkal pusztulnak el” – fogalmaz Lao ce a 42. versében. Amikor kivégzik őket, szembetalálkozhatnak azzal az erőszakkal, amellyel ők operáltak korábban. A kardinalitás nem erőszak, hanem a REND képviselete, amelyhez belső meggyőződésből, etikai érzékünkből fakadóan kell igazodnunk. Sajnos a történelem azt igazolja, hogy diktátorok minden időben vannak, olykor katonai diktatúrák, legutóbb Egyiptomban, ahol a vallással ütköztek össze.
A demokrácia is ingoványos talaj lett a „népuralom” fogalmának szétmaszatolása nyomán.
Az  u r a l o m a spontán megvalósuló rend, eredete szellemi. Mint a család természetes hierarchiája az apa, anya és gyermek hatalmi rendjében. A „népi népuralomban szárnyra kelt jelmondat, amely szerint minden hatalom a dolgozó népé, nagy öngól lett, mindenekelőtt a hatalom és uralom szavak igazi jelentésének az elvétésével.
A rend és igazság fenntartása, a jutalom és büntetés gyakorlata, a védelem és támadás erőfeszítése hamar totális erőszak lett, indulati szintre süllyesztette azok gyakorlatát. Már nem volt egyensúly a spontán érvényesülő uralom és az aktivitás hatalma között. Időnként még dobálóztak a népfelség elvével, anélkül, hogy tudták volna, mi is az valójában. Egyén és társadalom között végképp megbomlott a normális illeszkedés, senki nem volt a helyén, minden kisiklott a menetéből, az időből, a rendes folyamatából.

Az ARS REGIA a szellemmel való vezetés, nem a hatalommal való kormányzás.

A „nép” fogalom jelentése is elhomályosult.
A nép, amelynek mindenki tagja , a szellemi összetartozás kifejezője.
Nem fejlődés eredménye, hanem elsődleges élettény. (Hamvas Béla)
Transzcendens eredetű, miként kultúrája is szellemi, akár a nyelvéről, akár szokásairól, életrendjéről, alkotásáról, moráljáról legyen szó. Nem a „pánem et circenzens tömegről beszélünk, ha a népet említjük. Más a barbár indulat és az emberi méltóság.
A nép és vezetője összetartozik, a vezető a népből válik ki egy igazi közösség esetében. Ez persze nem a „demokratikus” választási kampányt, a szavazatok gyűjtéséért, nem is a képviseleti demokrácia.
A politika széthasadt jogra, gazdaságra, külügyre, belügyre, törvényre és ki tudja még mi mindenre. Az eltűnt szellemiség nyomába civódás, viszály, érdekvezéreltség, kapzsiság és gonoszság lépett. Törvények próbálják szabályozni a szólás- és lelkiismereti szabadságot, külön törvény kell a gyalázkodás, gyűlöletkeltő, uszító beszédek büntetésére, tiltására.
A liberális szabadosság, amely a lehetőségeket negligálná, csak tetézi a közélet konfúz jellegét. Úgy tűnik, a demokrácia kiszabadította a szellemet a palackból és azt nem lehet visszavinni oda.. Legalábbis a hangoskodás, követelőzés, okoskodások tekintetében.
Ütközik az információhoz való jog és a személyi jogokat sértő, interneten közzétett adatokkal. A szabad vándorlás joga az őslakosok biztonságával. A gyilkosok életfogytiglani börtöne és/vagy a közösség védettsége.
A modern politikai szótárban meglepő változatokat találhatunk:

• lopakodó szerződés módosítás,
• öncélúan gyalázkodó tartalmak az interneten,
• offshore paradicsomok,
• bérapály, bűnpiac
• következmények nélküli társadalom,
• fekete, fehér és szürke gazdaság etc.

A cinizmus/korrupció/spekuláció triásza fertőzi a közéletet.
Elképesztő képtelenség az elitokrácia és népképviselet szembenállása.
Külön működnek a politikai, diplomáciai és jogi eszközök az ügyek intézésében.
Függetlennek gondolják magukat a világ összefüggés rendszerében.
Az EU nagy törésvonala a gazdasági szövetség áthidalhatatlan méreteket jelentő különbséget képviselő országok között, valamint a nemzetállamok szövetsége, vagy európai USA?

A legnagyobb öngól a felülnézet, az átfogó tudás hiánya, a csőlátás, a békaperspektíva. Így történhet meg, hogy a játékos, ha kaput lát, berúgja a labdát, még ha az a saját kapuja is, amelyet védenie kellene.

POLITIKAI MANIPULÁCIÓK

„Manus manum lavat” kéz kezet mos, tartja a közmondás, híven utalva a kimosakodás lehetőségére valamilyen tisztességtelen ügyben, amikor a felek kölcsönösen támogatják  egymást az elnézés, a fedezés tekintetében. Hasonló ez a „betyárbecsülethez”. Az útonállás, a rablás, a betörés igazában nem elfogadható, de amikor egymást nem adják ki a vétkezők, egy rész momentumban becsületesnek tartják magukat. Amikor az iskolások elkövetnek egy csínyt, összetartanak és nem árulják el a bűnöst a tanárnak, ott is a felnőttekkel kapcsolatos ellenérzések kovácsolják össze a gyerekeket, nem a morális erő, amely még csak pislákol a lelkükben.
Pilátus elhíresült mondása, a mosom kezeimet óta rengeteg variáció adódik a közéletben a dolgok elsikálására. Ma már nem döntő jelentőségű a kézadással való megerősítés, az adott szónak sincs hitele, az írásos szerződések pedig olyan cikkelyeket tartalmaznak és olyan megfogalmazásban, amelyhez a józan paraszt ész nem elég. Új szakszó is született erre a modern gyakorlatra: lopakodó szerződés módosítás. A pecsét, az aláírás sem olyan horderejű, mint a pergamenek és viaszok idejében. Lehet a zavarosban halászni.
Vélhetően ehhez az ingoványos viselkedéshez igazodik a nyelvünk is, hiszen a szavak nem egyértelműek. Ily módon, ha valaki ügyesen bánik a szavakkal, könnyen félrevezet másokat, soha nem tudjuk meg, mit akart mondani. Persze az is lehet, hogy semmit, mert csak ködgomolygás volt a fejében, annak levezetésére pedig éppen az össze vissza beszéd jó.
A „manus” szó nemcsak kezet jelent, hanem férfi embert a német Mann szóból eredően, szlengesebben alakot, pasast, illetőt, argóban valamely bűncselekmény áldozatát.
Jelen írás a manipuláció kapcsán nem a talpig férfi jelentést fókuszálja, hanem az ügyek kezelésének ravasz mesterkedéssel jellemezhető bánásmódját, kezelését. Ez is micsoda elfajzás! A mesteremberek kézzel végzett mestermunkáiból olyan ügykezelési  „mesterkedés” lett, amely csak rosszalló mellékzöngét ad. A rosszallás abból fakad, hogy a problémák ilyen módon való kezelése csak újabb és újabb problémákat szül. A maradéktalan probléma megoldás már nem is cél, mintha teljesen kiveszett volna a közéleti tevékenységekből.
A bábák között elvész a csecsemő.
Legbeszédesebb törtnet pillanatnyi közéletünkben a devizahitelesek problémája, amely jogszerződésekből indult, kéz kezet mos kormányzati támogatással, majd a társadalom jórészének teljes ellehetetlenüléséig tartó út lett belőle. Most a jogi rendezésnél tart a dolog, ám a jogrelativizmus (Hans Kelsen 1881-1973) óta a jog, az igazság, a méltányosság, a morál szétmorzsolódása és széthasadása okán évtizedekig lehet lavírozni és hasznot húzni tisztázatlan ügyekből, helyzetekből.
E sorok írójának jó tájékozódást nyújt a tudatos és tudattalan lélek működése, egymástól függetleníthetetlen volta. Ebben a tekintetben azt vallom, hogy törvényekkel nem lehet az emberi viselkedést szabályozni, hogy a jog és a pszichológia az érem két oldala:

társadalmi méretekben is jól látható ma már, hogy a problémák mindig lelki gordiuszi csomók. A tudatlanság, az önzés, a szűk látókörűség, a rész érdekek meglovaglása, az irigység, a gyűlölet, olykor bosszúhadjárat, provokáció azok a tudattalan indítékok, amelyek a viselkedést valósággal megfertőzik.

Igazi ördögi dolog volt devizában eladósítani olyan embereket, akiknek a jövedelme forintból származik. Erre született:

az árfolyam rés, az árfolyam kockázat, az egyoldalú szerződés módosítás, szakmai vita és politikai cirkusz, jogvita, jogi zsonglőrködés, a hatályos jog és az elévülés kérdése, részmegoldások próbálkozásai, jogegységi határozat, stratégiai megállapodás, végül a tisztesség, a szavahihetőség és életszerűség nézőpontjai.

A Kúriának kell kimondania a jogi procedúra azon fordulatát, hogy vizsgálni kell a tisztességet, a szavahihetőséget, az életszerűséget, vagyis a nagy átverést. Ugyan meg kell vizsgálni, hogy ez a bankok, vagy a becsapottak részéről áll-e fenn, úgyhogy hosszú menetekre kell még számítanunk.
A politika manipulációktól az alku, a paktum egyáltalán nem idegen, sőt, akár mindennapos gyakorlatának is mondhatjuk. A rendszerváltási kísérletben hazánk első köztársasági elnöke is egy paktum révén kapta meg a legnagyobb közjogi méltóságot.
A reklám, a propaganda, az agymosás, a lobbi kiváló eszköz a manipulációra. Ilyenek:

• a mellékes információk túlkínálata,
• a felnagyított álhírek csúcsra járatása, majd visszavonása,
• küszöb alatti kommunikáció,
• az elbizonytalanítás,
• a meghökkentés, (ezt vastagbőr technikának is mondhatjuk, amellyel a legnagyobb arcátlanságokat is tálalni lehet) ez a sokkolásig fokozható,
• az elbűvölési futamok, bálványok, vezéregyéniségek előtérbe helyezése,
• hamis alternatívák kínálása,

és egyéb, az értelmet megkerülő eljárások, amelyeknek a félrevezető hatása garantált.

Titkosszolgálatok, titok miniszterek, évtizedekre titkosított iratok bonyolítják az ügyeket a politikai erőtérben.
A manipulációk éllovasai ugyanúgy a lelkükből fizetnek árat, mint a félrevezetettek. Mindkét fél letér a normál pályáról, az igazság és valóság nélkül hiábavaló idő-és energia fecsérléssé válik életük, az önismereti analfabetizmus  ködében.
Egyén és társadalomilleszkedésének határterülete lelki határterület. Ott van a választási lehetőségünk, hogy a világőrület aktivistái, önmagunk árulói, áldozatok leszünk-e, vagy az igazi arany értékeket becsüljük a hamisítványok, bizsuk talmi csillogása helyett.
Ebben az általános politikai manipulációban olykor a vezetőket is utoléri a sors. Királynak születni kell, a köztársasági elnököket látványos kampányokkal választják, ami drága mulatság. Nicolas Sárközy ex francia elnök ellen érdekes megfogalmazású vádat emeltek:

• befolyással való üzérkedés.

PSZICHOLÓGIAU ÉS TÁRSADALMI KÉRDÉS FELVETÉSEK

Az embert, a történelmet, a társadalmat, a természetet a szellemi nézőpont negligálásával nem lehet megérteni. Ha csupán a földi események folyamataként közelítünk ezekhez a kérdéskörökhöz, kimaradunk abból az összefüggés rendszerből, amely minden létezés lényege.
Megnehezíti a kérdések megfogalmazását, hogy olyan mértékben eltávolodtunk a természetességtől, hogy a mesterkéltségek alig kerülhetők el. Ennek a folyamatnak az  lett az eredménye, hogy a mai világból hiányzik a magától értetődőség, az egyértelműség, a keresetlen őszinteség, a spontaneitás. Helyette valami hamis élet, pótlékok, felületesség, laposság  van jelen. A viselkedésünk tele van elhárítással, tagadással, megtévesztéssel, elhallgatással, ami által magunkat sem értjük igazán, magunkat is becsapjuk. Mindazon által az első ás legfontosabb kérdés csak az lehet:

• Élhet-e az ember társadalmon kívül?

A válasz nyilvánvalóan: NEM!

De még mielőtt a banálisnak tűnő   kérdés felbosszantana bennünket, gondoljunk csak Romulusra és Rémusra, akiket egy farkas anya nevelt. Persze az anyanyelv elsajátítása, a higiéniai szokások megtanulása, az iskolázás, és folytathatnánk tovább, ezer szállal fűzik az egyes embert a társadalomhoz. De ettől még az individuum és a társadalom kapcsolata rengeteg problémát tartalmaz, mind mélységi, mind elvontsági szinten.
Különbséget kell tennünk  a közösség és a társadalom között. Ez utóbbi későbbi alakulat a történelemben. Úgy véljük, a kezdetek kezdetén csak közösségek voltak, amelyeknek a szervező ereje  a természetesség volt. Azok az emberek alkották, akik születésüktől fogva azon a helyen éltek, belesimultak az ottani szokás rendbe, életvitelbe, rokoni szálak fűzték őket egybe. Ott morális probléma azért nem volt, mert kihágás esetén a közösség mintegy kivetette sorai közül a vétkezőt, aki ily módon elvesztette lételemét, és mint a partra vetett hal, csak tengődnie lehetett. Ez volt a visszatartó erő, amely által nem hágták át az akkor még íratlan szabályokat. Ha ezt törzsi szervezetnek mondjuk, amely kitermelte sorai közül a törzsfőnököt, akkor is a természetes kötelék rendszeréről beszélünk.
Ez a szerveződési forma ma is van. Kadhafi is törzsi szervezetekből hozta létre Líbiát.
Rögtön adódik a másik kérdés:

• Mi a társadalom?

Már nem beszélhetünk csupán egyének halmazáról, hiszen a társadalom szerveződését megelőzik a törzsi háborúk, vagyis mindig csoportok, közösségek együtteséről beszélünk, ha társadalomról szólunk.
Integrált egységnek kellene lennie, ami ritkán van. A társadalom olyan, mint egy természetvédelmi hely, ahol kivágják az elszáradt fákat, meg is nyesik a növényeket, de valamennyire hagyják a maguk természetességében pompázni. Egy természetes környezetben a narancs- és fenyőfák nem fognak egymás mellett nőni, havasi gyopár sem nőhet bárhol, az időjárási adottságok miatt.
Ha tehát választ akarunk adni az imént felvetett kérdésre, ott a  vadon növésnek és az irányított tenyészetnek egy olyan mérték szerint való működését láthatjuk, ahol eme két szélsőség egyensúlyban van.
Túl a növényi hasonlaton, a társadalom az emberi szervezethez is hasonlítható, ahol a szerveknek  elhatárolt és mégis összefüggő rendszerben kell működniük: a légzés, a vérkeringés, a testhőmérséklet, az emésztés, az ürítés, a méregtelenítés etc. megbonthatatlan egységben tartja fenn a szervezet működését. Ha ebből a mértékből valamelyik funkció kilóg, például egy ráksejt elkezd mértéktelenül burjánzani, az egész szervezet működése megbomlik, a végén a ráksejt is elpusztul.
Következő kérdésünk:

• Mi az állam?

Egyéni, vagy társadalmi konstrukció?
Itt már nem beszélhetünk olyan természetes szerveződésről, mint a családok, törzsek, nemzetségek, közösségek esetében tettük. Az állam „szervei” – nemzetiségek, népcsoportok, bevándorlók, menekültek etc. – túllépnek a természetes alakulás határain, és a közügyek politikává bővülnek. Területi vonatkozása is van: a régi időben városállamok voltak. A városokat városfallal vették körül, vagyis a hadi védekezés nemcsak nem szűnt meg, hanem tovább bővült. Az ottani vezetésbe, legyen az helytartó, vagy polgármester, tanácselnök, már pszichológiai elemek is felbukkannak, ennek nyomán pedig hatalmi kérdések.
Az állam összefogja mind az állampolgárokat, mind az egyéneket, mind a különféle közösségeket. Nyilvánvaló, hogy egy államfő másképpen képviseli polgárait, mint egy apa a családját, vagy egy törzsi vezető a törzsét. (Figyeljünk fel a kifejezésre! A „törzs” a fának a függőleges, összekötő része, nem az egész fa. Az állam összességet, egész jelleget tartalmaz.)
Ha tehát államról szólunk, adódik a következő kérdés:

• Mik a közügyek?

Mi által válik egy kérdés az egész társadalmat érintő közüggyé, „politikává”, és mi csupán egyéni kérdés?
A modern világban már csak ezen a szinten taglaljuk a nagy alkotók társadalmon kívüliségét, amikor koruk nem fogadja be őket, de ritkán megyünk vissza a gyökerekig.
Viszont a „közügy” kapcsán újabb kérdések merülnek fel:

• Mi a politika?
• Mi a jog?
• A moralitás kérdése politikai morál terjedelemben.
• Mi a demokrácia?
• Működhet-e a képviselet?

A magántulajdon, a büntetés, a törvénykezés, a gazdasági egyenlőtlenség, az alkotmánybírósági jogkör, a polgári engedetlenség, a gyerek jogok, az  abortusz erkölcsi vonatkozása, és így tovább.

Onnan indultunk ki, hogy pszichológiai és társadalmi kérdéseket szedünk elő, és azok szellemi szempontból való taglalását látjuk célravezetőnek.
Láthattuk a kérdéseknél az egyéni és társadalmi vonatkozás összemosódását. Nincs markáns elválasztó vonal a pszichológia és szociológia között, de az bizonyos, hogy az egyén társadalomba való illeszkedése pszichológiai határterület. A szerepeken keresztül történik.
Amit fentebb szellemi nézőpontnak mondtunk, azt abban az egységben látjuk, amely az egyént a családhoz, közösséghez, társadalomhoz, államhoz fűződő kapcsolatában láthatjuk működő erőként,  és amely egyben a személyiség fejlődésének stádiumait is kijelöli.  
Miként ezt a szociálpszichológia is kutatja.

Sajnos a modern világban már nem él a szent ember eszményképe oly módon az emberi lelkekben, mint ahogyan az az antik világban természetesen működött. Ott az életút stádiumai világosan kirajzolódtak: tanuló évek, családalapítás, társadalmi szerepvállalás  a munka folyamatában és a bölcs öregkor.
Ami a leglényegesebb, hogy a társadalom problémái elintézetlen egyéni lelki problémákból ágaznak ki. Egyén és társadalom az érem két oldala. Ezért nélkülözhetetlen az önismeret, a pszichológiai tudás például az autoritás kérdésében az anyához és apához fűződő kapcsolatunk tükrében.
Az etikai kérdések gyökere is az egyéni identitás elvesztése körül forog.
A pártpolitika csoportgondolkodást tükröz:

• rész az egészben, a valódi közéletiség helyett.
• olcsó státusz szimbólumokkal cserélődik fel az igazi, működő értékrend, amelynek hiányában  jogi és politikai viták végtelenített, meddő futama tapasztalható.

Összességében úgy tudjuk kérdéseinket megválaszolni:

• a lelki élet és a társadalmi elkötelezettség egységének a megvalósítása a cél
  .

A „DEMOKRÁCIA” DZSUNGELE

A balhé, a széllovas, a köpönyegforgató, a performance, a „független”, a jómadár, a kaméleon.
A hecckampány, a hisztériakeltés, az uszítás, a sárdobálás, a mocskolódás, a félrevezetés.
A gyűlöletkeltés, a személyeskedés, a paktum, az árulás, a rágalmazás, a karaktergyilkosság.
 A bunda, a sóder, a pénz-sex. hatalom, a gátlástalan hazudozás, majd ennek felvállalása, sőt, tőkekovácsolás az össze-vissza beszédből, a következetlenségből.

A politikai eszmék már fogyóban vannak, lassan az ígérgetések is kifutják magukat.
Minden a mennyiségre megy, a tömegre utaznak, erkölcsi fölény vagy szellemi győzelem nélkül.
Az indulat mindenek előtt, mert az könnyen felkorbácsolható, az hangos, az látványos, az sokakat elsodor.
Írott és íratlan viselkedési törvényeket semmibe vevő stílustalanság, gátlástalan rosszindulat, nyílt ellenségeskedés, fröcsögő irigység, mérhetetlen csőlátás, primitív ego vezéreltség, az önkontroll teljes hiánya.
Mindenki a jogaiért dörömböl, kötelessége semmi, bárki becsületébe bele lehet gázolni, a tekintélyek rombolása minden mennyiségben.
Senki és semmi nem szent és sérthetetlen, mert ez a szó profán özönt indít el, lendületbe hozza a suhancokat, akik soha nem nőnek fel és szemtelenségük mindent felülmúl.
Politikai Kft-nek is mondhatnánk a mai gyakorlatot, azt a nyílt színen zajló acsarkodást, amely olyan emberek között zajlik a parlamentben, akik nagy valószínűséggel nem tudnák megválaszolni azokat az alap kérdéseket:

• mi a demokrácia?
• mi az állam?
• mi a jog?
• mi a konszenzus?
• mi az érdek és mi a közjó?

Valójában ezek a kérdések mind visszavezethetők egyetlen kérdésre, ez pedig az egyén és társadalom illeszkedésének pszichológiai illetékességű problémaköre.
Az egyén a társadalomba különféle szerepek közvetítésével lép be, illetve illeszkedik, de ebben az illeszkedésben egy fontos változáson kell átesnie. Olyan ez, mint amikor a szófajból a mondatban mondatrész lesz a rag, jel vagy képző hozzáadása folytán.
Amikor társadalmi szerepet vállalunk, nekünk is a magasabb érdeknek, értéknek kell alárendelődnünk, feladván egoisztikus zártságunkat.
Az ego hatalomra tör, nehezen tágítja határait, pedig a tágulás, bővülés patinásabbá, összetettebbé, hatékonyabbá teszi. Eme hatalomvágy miatt hangolódtak olyan könnyen a proletárdiktatúra idején a „minden hatalom a dolgozó népé” szlogenre. Kiemelvén a demokrácia népuralom jelentését.
E sorok írójának számára a részvétel legalább annyira fontos jellemzője a demokráciának. Részvétel a közügyekben, a megfelelő értékrend követésével. Ha a hatalom oldaláról közelítjük meg, végeláthatatlan meddő vitába keveredünk.
Kérdezhetnénk azt is, mi a nép, a népakarat, a népfelség elve etc.
Sokat idézik Petőfi gondolatát: „habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr”
Egy vers lendületének ez a kép nagyon jó. Én is szeretem Petőfi ifjonti lendületét, lelkességét, áldozatát. De valójában a gálya – vagyis a kormány – és a víz – vagyis a nép – teljesen eltérő szerepekben van egymásra utalva. Egyik sem úr a másik felett.
Ez az egymásra utaltság manapság elsikkadni látszik a királyság nélküli királyok életében – mint például Mihály román király, akit kitiltottak az országából –és a királyok nélküli királyságokban, ahol az igazi vezér hiányzik.
Részvétel, konszenzus, egymásra utaltság, ezek a demokrácia kulcsszavai, semmiképpen nem a hatalom, mert azzal jobbára visszaélés szokott bekövetkezni:

„Hatalmaskodás nélkül vezetni,
ezt kell a legnagyobb jónak nevezni.”  (Tao te king 10. vers)

A végig gondolás is fontos követelmény mind az egyéni életben, de a közszereplőknél mindenképpen. Mert ha „korlátolt felelősségű társaságként” működik, könnyen leragad egy rész szempontnál, ami azután mindent meghiúsíthat.
Ilyen például a jobb- és baloldal a társadalmi dzsungelben, amely hasonló átjárhatatlanság, mint a Bibliában az Ó- és Újszövetség. Néha a szegényeket és gazdagokat, máskor a nemzeti és kozmopolita eszméket rendelik ezekhez az oldalakhoz. Azt látnunk kell, hogy az  eredendő kommunista elv, amely szerint mindenki egyenlő, gyerekes utópia maradt. Akkor jött a szocialista köntösbe burkolózás, amely a társas jelleget és a közvagyont preferálta. Ez a rendszerváltásnál pillanat alatt szabadrablásos kapitalizmus lett.
Az államosítások, majd a privatizálások, a diktatúra demokráciába öltöztetése után még ma is sokak csak a ló egyik, vagy másik oldalán tudnak futni, a lovon való nyergelés helyett. A közgazdászok nagy része ma is úgy látja, hogy az államnak nem kell vagyonnal rendelkeznie. Viszont ha csőd következik be, mint például a vörösiszap katasztrófa, vagy bankcsőd, akkor az államnak kell megoldást találnia. A dinamikus egyensúly a magánvagyon és az állami tulajdon között nehezen alakul ki az egyéni mohóságok és kapzsiságok hátterében.

Jelen írás célja  együtt gondolkodásra hívni az Olvasót.
Ha a talán kissé ironikusnak ható hangvétele valamiféle indulatos kirohanást sejtetne, azt cáfolnom kell.
A láthatatlan lélek dinamikájával foglalkozó pszichológia használható áttekintést nyújt, miként kell és lehet a MÉRTÉK lován nyergelnünk, helyett, hogy egyik vagy másik oldalán futnánk. Emlékezzünk csak vissza, hogy a hajdanvolt egypárt rendszer után több, mint 60 pártocska szállt ringbe a választásoknál a parlamentbe való bekerülésért. Ezek javarészt a történelmi süllyesztőben vannak, elvérezvén a részleteken.
Még mindig vannak divatos szlogenek, amelyek igen megtévesztőek:

• határok nélküliség,
• szabad vándorlás joga,
• szabad kereskedelem,
• a világ: piac,
• szólás- és sajtószabadság etc.

A dzsungelhez hasonlítottuk a demokrácia elszabadult poklát, amikor mindenki mondja a magáét, követelődzik, ítélkezik, kifogásol és nyomul, gátlástalanul uszít, gyűlölködik, anélkül, hogy felmérné, valójában hány emberrel van igazi konszenzusban. Elég, ha csak az eldurvult választási kampányokra utalunk ehelyütt.

A nép valóban a tudattalan lélekrész analogonja a kormány a tudaté, de nem a hatalom szemszögéből
A dzsungel természetes közegében nem lehet utat vágni, mivel azt a liánok azonnal benövik.
A dzsungel a természet természetes közege, amely saját szabályai szerint él. Lakott területté nem tehető.
Az államban, a kultúrában a lelki élet és a társadalmi elkötelezettség egységben kell, hogy működjön. Nem szabad, hogy a demokráciát vadon termő dzsungelnek képzeljük el a liberális túlkapások kapcsán.

PLUTOKRÁCIA

Ha ezt a vagyonokon nyugvó politikai hatalmat a maga kiterjedtségében meg akarjuk érteni, az
1930-as évekbe kell visszatérnünk, amikor a Pluto bolygót felfedezték.
Csodálattal adózhatunk a középkori asztrológusoknak, akik az akkor ismert 7 bolygóval olyan nagyszerűen el tudtak tájékozódni a világ dolgaiban.
Nos, a francia forradalmat előidéző és követő társadalmi földrengésben, földcsuszamlásban, sárlavinában, újabban pedig a természet nyújtotta hurrikánok, cunamik sújtotta eseményekben a talpon maradás a civil életben sem egyszerű.
Azóta minden évszázadban felfedeztek egy bolygót, 1791-ben az Uránuszt, 1846-ban a Neptunt, majd 1930. február 18-án a Plutót. Ez  utóbbi mind lelki, mind világtörténelmi vonatkozásban új korszakot nyitott, amint azt későbbiekben látni fogjuk.
A Plútó nélkül a korszellem nem érthető meg.
Jelen írás ezt a körülményt taglalgatja.
Ezt megelőzően 1929. október 29-én tőzsdekrach köszöntött be New Yorkban. Majd a plutónium, a Röntgen, a Harmadik Birodalom, az atombomba, az „atomkorszak”, a világháború, a kommunizmus, a materializmus, az ateizmus, a proletárdiktatúra, a nemzeti szocializmus. Ezen kulcsszavak mentén lehet előhívni a plutokrácia ma is romboló démonát.
Az újonnan felfedezett bolygónak a Plútó nevet adták, aki az alvilág istene a mitológiában. Másik neve Hadész. Birodalma az „árnyékbirodalom”. A Skorpió jel, amelynek uralkodója, az  evilág és túlvilág határmegyéje. Az ő hatalma a halottakra terjed ki, földi kultuszok és kultuszhelyek nem fűződnek hozzá. Neve gazdagot, gazdagságot jelent.
Ez a birodalom nem azonos az úgynevezett pokollal, ahol a lelkek sínylődnek, vagy bűnhődnek. Ez a birodalom a hajdanvolt élők árnyéka, akik testetlenül  lebegnek a fénytelen alvilágban, vértelenül. A vámpírok, bolygó lelkek nyugtalansága is ezen a helyen van, akik vérszívással jutnak erőhöz.
A nyugati lejáratnál a Styx folyó választja el a felső világtól, a másik oldalon Cerberus, a  félelmetes kutya őrködik, hogy senki ne hagyhassa el az alvilágot.
Felfedezése óta mint féktelen pusztító és utolérhetetlen regeneráló erő működik az emberek világában. Vehetjük példának a génmanipulációt:
Már Micsurin óta zajlik a mindenféle keresztezés, nemesítés, vegykezelés, amely jelentősen módosítja a növényeket.  Beleavatkozik a természetességbe, meg akarja változtatni azt az ősi rendet, amelyet minden növény az idők kezdete óta a  magjában őriz, és amely a fennmaradását lehetővé tette. Ez természetesen az állatok világára is kiterjesztődik.
Az emberek világában a különféle gyógytechnikák formájában lelhető fel, amelynek a mellékhatása nem ritkán a halál.
A nemi átoperálás is divat lett.

Az elmaterializálódott és ateista „negyedik birodalom” a plutokrácia.
Ha fentebb említettük, hogy a Plútó gazdagságot jelent, most ezt kibővíthetjük a kereskedő réteg uralmával:

• akinek a pénz az istene,
• mindenben csak a hasznot keresi,
• akinek az idő pénz,
• aki a virtuális világot létrehozta és működteti annak minden hamisságával, értékdiffúziójával, mindenkire és mindenre kiterjedő veszéllyel, már ami a tudatlanságot, a kapzsiságot, a mohó telhetetlenséget, kegyetlenséget, eszközökben való nem válogatást illeti.
• ez a „szabadságeszme” azt hirdeti, mindent szabad, és nem azt, hogy amit lehet, vagy ami a közjót nem sérti.

Ennek a kereskedő rétegnek minden árú:

• az eszme,
• a szellemi termék,
• a szerelem, a gyermek, a nő, a sportoló, a hír, az emberi szervek, az újdonság és régiség egyaránt.

Paradox, hogy nevéből fakadóan nemcsak a hasznot, a kamatot kellene és lehetne „keresnie”, de az önzéssel, az önérdekkel, a haszonelvűséggel is kereskedik.
„Jólétinek” nevezi azt az eltompult társadalmat, amelynek központi ideája a vásárlás, a fogyasztás, a herdálás, az ipari méretek  élettelenítő és  elidegenítő elszemélytelenítő hatása.
Vegyük példának a reklámot, amely ugye tudatalatti szinten is arra ösztönöz bennünket, hogy vegyük meg azt is, amire egyáltalán nincs szükségünk, de ha kettőt kapunk egy áráért, akkor miért ne? A reklám stratégia még a pszichológiát is behálózta. A PR. menedzserek horribilis pénzeket keresnek teljesen lélekölő, semmitmondó tevékenységekért. Jobbára olyan dolgokat próbálnak ránk tukmálni, amelyek jobb lenne, ha egyáltalán nem is lennének.
A sport is pénzügy lett. Az olimpia eredetileg az istenek tiszteletére rendezett játék, versengés volt, ma gazdasági vállalkozás. A  sportolóknak árfolyamuk van.
A pénz előtt cserekereskedelem folyt az emberek között. Ez személyesen, a szükségletekhez igazodóan zajlott. A pénz, mint csereeszköz, alaposan  átvariálta a helyzetet. Főleg akkor, amikor a munkát kezdték megvásárolni. A névtelen pénzből később részvénytársaságok, konzorciumok, konszernek jöttek létre, bankok, IMF, és az aranyfedezet nélküli papírpénz a kamatos kamat folyamatában végtelen szaporodásra képes.
Láthatatlan a hatása, a befolyása, a nemzetgazdaságra, a politikára, az egyének pszicho dinamikájára?
Van még olyan terület, amelyet a kereskedők ne fedeztek volna fel a haszonszerzés céljából? Beleértve a politikát, a szervkereskedelmet, a drogmaffiát, a prostitúciót, a különféle szakmákat, a reklámipart, a divatot, a béranyaságot, a spermabankot és gyerek kereskedelmet?

1938-ban Otto Hahn  és Strassmann Nobel díjat  kapott az atommag hasításért.
Ezt követően nyílt zöld út az atombomba gyártásáig, és mint tudjuk, 1945. aug. 6-án Hirosimára le is dobták  az első atombombát. Ennek nincs háborús felelőse.
Azóta a fegyverlobbi elárasztja a világot fegyverekkel, kettős hazárd játéknak megfelelően Közel Keleten a kormányokat is, a népet is felfegyverezve, úgyhogy könnyen lángba borulhat a világ.
Ebből a kereskedőknek sem lesz sok hasznuk, inkább afféle Sámson akciónak tűnik az egész. De a megállásra semmiféle jel nem utal.
Folynak a tengeralatti kísérleti atomrobbantások, az erőművek kapcsán pedig sok az atombaleset.
Ez a Plútó láncreakciója.
Az Alvilág uráé.

Jó lenne, ha a háborús öldöklők tudnák, hogy senkit nem lehet teljesen megölni.
A gyilkosok hiába ölik meg a testet, valami marad utánuk. Ez lehet a tisztázatlanság, néha lelkiismeret-furdalás, a hozzátartozó gyászolók fájdalma, tehetetlensége, mint feltorlódott energia.
A halottaknak hatalmuk van, nem lehet a világból kiiktatni őket, mégha az alvilágban vannak is.
Démoni erővel hatnak.
És azt se felejtsük el, hogy most is gazdasági világválság van, mint 1929-ben.
Ez is a plutokrácia következménye.

A POLITIKAI FÉLMŰVELTSÉG

Egyaránt vonatkozik a főállású politikusokra, akik ebből élnek, és a politikában résztvevők széles táborára, akiket sokféle jelzővel illethetünk a tisztánlátástól az indulatvezérelt analfabétákon, cinikusokon, nihilistákon át a körmönfont és hétpróbás, direkt bajkeverőkig terjedő íven. Már az eddig megpendített gondolatból is kitűnik, milyen nehéz ennyi féle érzületből jól hangzó közérdekű, közéleti és közhangulatú szimfóniát megszólaltatni. Olyasmi ez, mintha egy zenedarabba az ágyú és a sziréna hangját is bele kellene építeni a hegedű és a hárfa hangja mellé.
De valójában talán nincsenek is jó és rossz emberek, csak a helyzetnek megfelelő és azzal inkompatibilis viselkedések.
Paradox, hogy miközben a politikában lényegében mindenki részt vesz, annak fenntartója, továbbvivője, a lelkekben mégis úgy él, mintha abból ki lehetne maradni, attól függetlenül is lehetne élni, egyszóval meg lehetne tagadni azt. Nem működik a lelkekben az a holisztikus szemlélet és életérzés, hogy a közéletnek mindenki tagja, az is, aki csavargó, home less, bűnöző, és a boddhiszattva is, aki vállalja a létforgatag tengernyi szenvedését, hogy segítse a világ magasabb dimenzióba emelkedését.
Rengeteg próbálkozás történik abban a vonatkozásban, hogy mikor indult, vagy indul el az az elfajulási reakció, amely a forradalmakat, háborúkat, rettenetes elnyomásokat, kizsákmányolásokat, visszaéléseket, kivégzéseket, internáló táborokat, etc. hozza létre. Még az sem rajzolódott ki világosan, hogy ezt az elfajulást az egyén lelkében, vagy a szervezetek gépezetének működési mechanikájában kellene  keresnünk és megtalálnunk. Nem mintha ez egyáltalán elkülöníthető lenne, hiszen a szervezeteket is emberek irányítják. Ám a szervezetekben valóban vannak státuszok, illetékességi körök, egyszóval hatáskörök, amelyek a tetteket megszabják, szabályozzák, fékezik. Ezek általában az egyéni  felelősség elkenést teszik lehetővé. Ennek következtében esetenként egy olyan kérdésre, ki a felelős mondjuk egy sortűzért, amelyet a demonstráló tömegekre nyitottak és amelyben halálesetek és súlyos sérülések keletkeztek, 8 – 10 év alatt sem sikerül választ kapni. Már plafonig állnak az akták a dokumentumokról, de a kérdésre a válasz jól megbúvik mind az aktákban, mind a lelkekben, ez a csecsemő könnyen elvész a jogász bábák között.
A szervezetek eme dzsungel jellege miatt úgy tűnik, a félbemaradást nagyobb sikerrel lehet tanulmányozni az egyéni lelkekben, hiszen az inkompatibilis közszereplők is ilyen módon lepleződhetnek le.
Gondoljunk csak a ráksejtre, amely egymaga egy egész szervezet halálát okozhatja a féktelen burjánzásával, azzal, hogy nem integrálódik a szervezetet fenntartó összműködésben.
Az egyéni lelkekben az EGO az a határ, amely meghiúsíthat mindenféle együttműködést. Aki a megcsontosodott egóján nem képes túlemelkedni, csak saját érdekeit tudja látni, az valóban képtelen az együttműködésre, betegesen idegenkedik minden tekintélytől, mivel saját autonómiája sérült, szabadsága csak szabadosság, ami nem mérlegeli a lehetségest, és mindezekkel együtt, vagy ezeken túlmenően etikai érzéke sem fejlődik ki.
A  normális emberi fejlődésben és kibontakozásban az okulás, a tévedés, a vétek, a következmények elviselése révén lassan kialakítja, mi a jó, mi a helytelen, anélkül, hogy ember automaták lennénk

• álengedelmességben,
• belátástól megfosztva,
• felesleges bűntudattal megterhelve,
• etikai nihilizmusban,
• önbizalomban sebzetten.

Ezek a félbemaratottságok nagyonis  hasonlítanak a  félművelt emberekhez, akik semmihez sem értenek igazán, nem képesek végiggondolni a dolgokat, nincsenek maradéktalan megoldásaik, rengeteg lebegtetett és függőben hagyott esemény mentén felfejtődik, azaz széthullik életük, mint a hímzések, amelyeknek a szálait nem kötik el a fonákon.
Nehéz kommunikálni és együttműködni azokkal, akik elfelejtettek felnőni. Ezek az örök gyerekek nem képesek boldogulni egy felnőtt – felnőtt egyenrangú viselkedésben, mivel tele vannak mardosó kisebbségi érzéssel, öntehetetlenséggel, megfélemlítéssel, gonosz dühhel, öngyűlölettel, amelyet folyton másokra vetítenek, amellyel folyton másokat provokálnak. Mélylelki zavarodottságuk túlérzékenységi álarcot is ölthet, ők a mimózák, a nebántsvirágok, akiknél minden szó kiválthat egy sértettségbe burkolózást, ahonnan azonnal váddal illetik az őket meg nem értőket. A közéletben ezekből alakulnak ki a tabu témák, amelyekről szót sem lehet ejteni a láncreakció megindulása nélkül. Ezek az indulatok azután özönvízszerűen borítják el a médiát, felhergelve másokat is. Mert kollektív őrületek is vannak ám: Még hozzászámíthatjuk a szólásszabadság és a jog sérelmeit is az effajta  epizódokhoz.
Egy másik változata ennek a mártírkodó sorsüldözöttség viselkedési mintázata. Ezen minden segítési buzgalom kicsorbul, mert ők a mártírkodásból élnek. Ha ezt elvennék tőlük, azaz kigyógyulnának a passzív rezisztenciából, akkor a vitorlájukból is kivonnák a szelet.
A támadva védekezők is a fel nem nőttek táborát szaporítják. Ők örökösen vádaskodnak, mindig másban keresik a hibát, nehéz leszerelni illogikus szóáradatukat, folyton követelőznek, miközben semmi nem elég nekik. Ők a telhetetlen, kielégíthetetlen, örökösen háborgó feneketlen zsákok.
Az okostónikat is ismerjük, akiknek mindig igazuk van, ellentmondást nem tűrnek, minden ellenvéleményt személyes sértésnek, fenyegetésnek élnek meg. Ezek azok, akik felsőbbrendűnek szeretnék érezni magukat, toleranciájuk igen alacsony, hataloméhesek és ritkán tesznek józ másokkal. Társulhat ez különféle rögeszmékkel, tökéletesség mániával, amely mindig a belső hiány, belső tökéletlenség kompenzálási kísérlete, a mélyben a nagy elutasítással, amely a saját maga el nem fogadását is jelenti egyben. Néha paranoidok megszállottak, mereven önfejűek, akarnokok körben forgó okoskodásokkal, amelyekbe a másik is beleszédül. Egy ilyen betokosodott alulnézetből hiába várnánk a váltást. Az egy méter magasságú  gyermek a házakat csak derékmagasságban látja.
A 20. században már a kiművelt fő sem számított mindenek felett álló értéknek, elmosta azt a mindenféle össze-visszaság, amely a múlt századot is jellemezte. Az antiszociális viselkedés, a meggondolatlanság, a tervszerűtlenség, a megbízhatatlanság, a következményekkel való számot nem vetés nagyobb tért hódított, mint a szavahihetőség, a becsület, az adott szó, a kiforrottság.
A félbemaradottságot és félműveltséget nagyban segítette a kommunizmus, a materializmus  és ateizmus, valamint az erre épülő proletárdiktatúra. Sokáig ez is tabu téma volt, ma már el lehet mondani, hogy a  baloldali diktatúra semmivel sem jobb, mint a jobboldali.
Ez a vízszintességben való jobb-, illetve baloldali tagoltság hihetetlen megkeményesedéseket okozott az elmékben. A magukat értelmiségi elitnek képzelő, a politikába kicsit bemerészkedő kortársaink büszke „ballibnek” vallották magukat, anélkül, hogy akár a baloldaliság, akár a liberális áramlat gyökértelenségével és sekélyességével tisztában lettek volna.
Hasonló mélységes tudatlanság tapasztalható a „demokrácia” fogalom tisztázatlanságának következményeként. Amerika például a demokráciát terjesztené Közel Keleten, már látjuk, hogy a fedő álarc mögött olaj van, fegyver lobbi, etc. Nem is sikerült a demokrácia betelepítése sehová sem, csak szörnyű felfordulások lettek nyomukban.
A liberális eszme és a jogrelativizmus következtében a világban meghonosodott a kettős mérce használata, amelyen az etikátlanság burjánzik.
„Emberré” az etikus magatartás tesz bennünket, amely túl van az anyagi szférán. Ez az, ami saját tapasztalással, belátással, okulással válik meggyőződéssé bennünk, és a cselekedeteinket irányítja.

A NÉPET NEM LEHET KICSERÉLNI

1. Mi lett a következménye a politikára, gazdaságra, jogra és „kultúrára” való hasadtságnak?
2. Miért lettek az írástudókból farizeusok és árulók?
3. Hol az ősi hasadás, és van-e KULCS a megoldáshoz?
4. Lehet-e muníciója a világhatalomhoz egy  eszmének, egy nációnak, egy eszköznek, mint például a haditechnika, vagy pénz?
   
   

1. Itt magát a hasadtságot kell,  amely akkor következik be, amikor diametrális ellentéteket kell közös nevezőre hozni. Ilyen például a nemzet és a nemzetek feletti szövetség, unió, egyesülés etc. gyakorlata és elmélete.

Például az EU és az USA közötti különbség sok fejben nehezen rajzolódik ki. A törésvonalak a konzervatív és liberális, az egyéni és közérdek, a nemzeti és kozmopolita között jelenik meg, valamint a teljesen eltérő lelki és szellemi szükségletek mezején. Ezek az idő folyamán  tektonikus rengésekké válhatnak, amely szükségszerűen összeomláshoz vezet és a megújulás már elkerülhetetlenné válik.

2. „Írástudónak” lenni az anafalbéta  állapotból köztes helyzet. Ha nem tud továbblépni a műveltség, az igazi „olvasottság”, a szellemiség felé, visszacsúszik, vagy stagnál egy - primitívebb szinten. A proletárdiktatúrában  az értelmiség nem is osztály volt, csupán egy „egyéb” réteg. Mire a proletárok kitanultak az egyetemeken – ahonnan a professzorokat menesztették, ha nem írták alá a hamis bizonyítványokat – meg kellett változtatni az osztályhelyzetről vallott korábbi nézeteket. De a „hatalomhoz” való ragaszkodás erősebbnek bizonyult a tudásszomjnál, és tudattalan lélekműködés

3. Kétféle hasadást  kell tanulmányoznunk: a tudatos és a tudattalan lélekműködés közöttit, valamint a test / lélek / szellem elidegenedettségét. A hasadtsággal az a gond, hogy a lehasadt részek különálló életet  akarnak élni egy olyan összefüggésrendszerben, amelybók senki és semmi nem maradhat ki, nem lehet ettől független.

Nyilvánvaló, hogy itt a KULCS csak magának az összefüggésrendszernek a felismerése lehet, és az abban való hely tisztázása.
Hasadtságban élő vezetők, legyenek azok proletárok, értelmiségiek, királyok, nem képesek vezetni, előbb utóbb ANARCHIA következik be. Korunk többdimenziójú anarchiája, válsága a következő területeken ütötte fel a fejét: környezeti, politikai, jogi, gazdasági, demográfiai, etikai, etnikai, egészségi etc. vonatkozásokban és az ezekre épülő munkanélküliségben, korrupcióban. bűnözésben. Továbbá a családok széthullásában, amelyből a gyökértelen emberek származnak, az intolerancia, az indulatvezéreltség, a kizsákmányolás, a nyerészkedés, a vallási fanatizmus,, a pornográfia, a drog- és alkoholfúggőség és az általános neurózis.
A helyreállítás 3 szintjén más és más dolgok preferáltak:

1. anyagi, vagyis testi szinten az étel, ital, ruházat, hajlék, orvosi ellátás, oktatás.
2. Lelki szinten a nyelv, a kultúra, a hagyományok, a  népi bölcsesség.
3. Szellemi szinten a társadalmi szervezettség, a hitrendszereket is beleértve, és a vallási tolerancia működtetése.

Nem szabad megfeledkeznünk a média manipulatív szerepéről, a félműveltségből, vagy direkt agymosó szándékkal történő agymosásokról.
Ha a kormány és a nép között törésvonal alakul ki, amely lényegében a tudatos és tudattalan lélekrész elkülönült működésével analóg, akkor egyéni esetekben a pszichiátrián való landolás, társadalmi méretekben az utcára vonulás lép életbe.
A társadalom értékrendjének és a kollektív tudattalanban működő erőknek megfelelésben kell egymással lenniük. Ez alakítja ki a KORSZELLEMET. Mint a történelemből láthatjuk, ez soha nem sikerül vértelenül. A megújulások mindenkor hihetetlen pusztítás és emberáldozatok révén szoktak létrejönni.

4. A „demokrácia” etimológiailag a nép uralmát jelenti, mivel a nép fogalma sem tisztázott, valamiféle szavazati rendszer lett belőle, többségi uralom. A heterogén nép – hiszen itt hatalmas életkori, műveltségbeli, mentális fejlettségi különbözőségekről van szó – heterogén akarata óriási, anómiát, etikai relativizmust, erkölcsi vadont hozott létre:
   
   
• a tömegtájékoztatásban,
• a technológiai átalakulásban,
• a migrációban, amelynek következtében teljesen eltérő értékrendű civilizációk kényszere,
• együttélése próbálkozik,
• génmanipuláció, klónozás, nukleáris hulladék, természet rombolás, szennyezés,
• erőszak hullám,
• a szólásszabadság becsületsértést súroló rágalmazásai,
• a gyűlöletkampányok
• a politika performancek, hecckampányok, ízléstelenségek és egyéb túlkapások.

Felsorolni is lehetetlen azokat a vadhajtásokat, amelyek a „nép” részéről a szabadosság nyomán tapasztalhatunk.

Ha a politikában geopolitikáról hallunk, nem biztos, hogy a Föld géniuszára, a géniusz locira gondolunk. Pedig a tájat, az éghajlatot, az időjárást, a természeti sajátosságokat a hely géniusza formálja. Ez természetesen életmódot is megszab, másképpen lehet élni az Antarktiszon, mint a sivatagban.
A hely géniusza szabja meg, hogy mindenki oda születik, ahová belső adottságai, előző életeinek átmentett genetikája révén való.
A NÉP, a népesség sajátos stílusegységben él a földrajzi környezetével.
Ezáltal a nép archaikus közösség, amelynek gyökere az egyes emberek lelkében van, távlata viszont szellemi eredetre, égi közösségre utal. Szellemi összetartozásra, markánsan kirajzolódó jellegzetességeket ad, hordoz.
A mai migrációs áradatban sokan nem találják a helyüket. Afrikai menekültek százai lelki tengerben a halálukat, ahogyan a lélekvesztőkön más hazát próbálnak keresni.
Az országok, de még a törzsi  szervezetek életében is meghatározó a népesség száma és összetétele, egységbe foglalható működése. Noha a történelem folyamán rengeteg ki- és betelepítés zajlott, és még ma is nagy a vándorlás, láthatjuk, hogy a hely géniusza magához asszimilálja a lakosokat, gravitációs pontot jelent, egy közösségben az egy közösségben élők egymáshoz hasonulnak valamiképpen..

A NÉPET NEM LEHET KICSERÉLNI.
 
Ebbe a mélylelki archaikus folyamatba, amelyet a föld géniusza is kifejez, nem lehet erőszakolt programokkal  beleszólni. A „nemzet” az apánk nemzéséhez fűződő genetikai gyökér, ez más, mint az állampolgárság, vagy mint a vándor élet nyújtotta jó és rossz alkalmazkodás az új környezethez, helyzethez.
Jelen írás centrális gondolat azt fókuszálja, hogy nemzetek feletti kitalációkkal nem lehet megszabni a közösségek életét, és törvényekkel sem lehet szabályozni a lelki és fejlődési indítékokat.

Az EU legnagyobb problémája, hogy valamiféle USA-t gondol alakítani az európai nemzetállamokból, amelyek több ezer éves gyökerekkel, hagyományokkal, kultúrával rendelkeznek.
Sok agymosás történik ebben a vonatkozásban, és gyilkos indulatokat kavarnak ezek a próbálkozások.
Persze az is hatalmas probléma, hogy elsősorban gazdasági szövetség próbál lenni, a lelki / szellemi szféra teljes negligálásával. Ám pusztán anyagi szinten nem oldható meg ez a mélységében és szélességében szerteágazó probléma halmaz. Hiszen a problémák, miként a betegségek is, a magasabb, a láthatatlan szférák kibillent energia folyamataiból indulnak ki. Amikor már anyagi szinten is észlelhetők, már hosszú az árnyékuk.

A nemzetek feletti intézkedéseknek napnál világosabb csődjét láthatjuk abban a gyakorlatban, ahogyan Amerika „demokráciát” visz fegyveres harcokban a Közel Keletre. A felbomlott államok a kivégzett vezetők helyébe újfent törzsi szervezetek lépnek, amelyek terror harcot vívnak az ellenük való terrorharcra feleletképpen. Az áldozatok száma mindkét oldalon óriási, már – már a népírtas határát súrolja.. A fegyverlobbit természetesen főleg az érdekli, hogy a fegyvereknek piacuk legyen.

Ebben az elembertelenedésben két kifejezés is jelzi a visszafordulás halaszthatatlanságát:
- emberiség és emberiesség elleni bűnökről szól a jog.
Persze sajnos a nemzetközi jog sem képes megelőzni, még szankcionálni sem ezeket a háborús bűnöket. Például a Hágai Nemzetközi Bíróságnak csak azokban az országokban van illetékeségi köre bíráskodni, amelyek a tagjai. De a tagság nem tehető kötelezővé, legalábbis eddig nem történt meg. Másfelől az elkövetés idejében hatályos törvények is védik a népirtókat.

A nemzetiségi zavargások világosan mutatják, hogy az emberek identitásának milyen fontos része a nemzetiségi hovatartozás, amely a népéhez köti.
Ezt nem lehet elcserélni, az állampolgárságok nem változtatják meg a népi hovatartozásunkat. Nem lehetünk a Föld minden pontján „otthon”, csak ott, ahol szellemiségünk rokon a föld géniuszával.
Az embernek egy szíve van!

A felületes szemlélet populizmusnak mondja azt a népszerűségi törekvést, amely valóban nem az igazi összetartozást, a valódi gyökeret, a gravitációs pontot jelenti, az anyaföld, anyanyelv fogalmakban is őrzött szülőföld elsődlegesen kiemelt, meghatározó tényezőt. Ennél valóban van mélyebb, bölcsebb, patinásabb népiségünk. A „szülőföld”, azáltal, hogy oda születünk, mintegy világra hoz bennünket egy gravitációs ponttal. Ez nem cserélhető el, miként anyánk és apánk sem.

A géniusz loci, a hely szelleme, analógiában van az emberek szellemiségével, akik oda születnek. Ez a szellem a „nép” alakítója.

A DEMOKRÁCIA KILÉPETT A MEDRÉBŐL

2014 őszén, az önkormányzati választások előtt nem a Duna, vagy Tisza, hanem a dunántúli kis folyók léptek ki a medrükből, kis falvakat vágtak el a világtól. Horvátországban és Szlovákiában is áradás volt, a magyaroktól kértek és kaptak homokzsákokat.
A Duna és Tisza országunk két főfolyója, metaforisztikusan úgy szoktam fogalmazni, hogy a Duna a férfi, a szeszélyes Tisza a női folyó. Ez utóbbi szabályozása több évszázados probléma ma is. Nagy folyóink emlékezetes árvizeit mind Petőfi költészete, mind a Ferenciek terén lévő templom falán elhelyezett tábla is őrzi.
2010-ben, az önkormányzati választások napján a vörösiszap katasztrófa szedte áldozatait. Adódott a hasonlat, hogy a vörös iszap a kommunista áradat maró lúgja. Nem firtatták, vajon nem volt-e hiba bagóért privatizálni az alumínium gyárat, mert a magánosítás kultuszában  az állami vagyon szétrablása fékevesztetten megindult. Átvették a tulajdonlást és haszonszerzést a „korlátolt felelősségű társaságok”, remélvén, hogy a karbantartási költségek elmúlasztása esetén a felelősségre vonás is korlátozódhat. Ez a gyakorlat emberéleteket követelt és néhány falut elsepert a föld színéről. A károkat az állam hozta helyre.

A „nép”, mint csoportlélek, a tudattalan lélekkel áll analógiában. A kormány az irányító, a szervező, a mindent átfogó igazgatással a racionális agyfélteke, a kortex munkamódja.
Ez a tény jól kirajzolja a demokrácia valóságát:

• a nép halad a maga medrében, élvén mindennapi életét,
• a megválasztott tisztségviselők pedig irányítanak és felelősséget vállalnak a dolgok menetéért.
• Természetesen a közéleti szerep tágabb körű, mintha valaki csak a saját életét akarná élni, morálisan, műveltségben, világlátásban kiemelkedőbb szerepet jelent a társadalom életében.

A feudalizmus szokásrendjében a születési előjogok sok irigységet keltettek az alacsonyabb néprétegekben, de persze a trónviszályok tanulsága szerint az arisztokrácia  sem volt mentes a hatalmi harcoktól. Ám az, hogy királynak születni kell, az soha nem kérdőjeleződött meg. Az uralkodókat a királyi családok adták, a trónöröklés rendjét nem lehetett megbontani.
Ehhez képest a demokrácia nagy „vívmánya”, hogy bárki lehet köztársasági elnök, akár úgy, hogy a parlament, akár úgy, hogy a nép választja meg, visszacsúszást, a normális rend felbomlását eredményezte. Az uralkodó családok helyébe a pártok léptek. A korábbi minőségi kiválasztódás  átlépett a mennyiségi szférába, a szavazatok számába. Ebből az idők folyamán a szavazati cédulák hamisításának ipara nőtt ki.
Ezeknek a pártalakulatoknak a vezérei nagy általánosságban nem hogy nem voltak morálisan feddhetetlenek, de egyenesen az ügyeskedő, köpönyegforgató, a szószátyár, a hordószónok, a szemérmetlenül ígérgető, a másokat ócsárló, az önmagukat primitíven fényező alakok lettek, akiknek ez a tevékenység jó megélhetési  lehetőséget kínált. A megélhetési bűnözéssel szemben és azzal párhuzamosságban lábra kapott a megélhetési politizálás.
A rengeteg pártalakulat mellett volt, aki úgynevezett utcai politikusként határozta meg önmagát, mint aki még a parlamentre is fütyül, ahová nem tudott bejutni a kellő támogatottság hiánya miatt.
Ebből az utca diktatúrája nőtt ki.

A herdálás minden szinten megindult. A szellemi, lelki és anyagi szinten való devalválódást a kampánypénzek milliói híven tükrözik.
A görög demokráciának is volt gyenge pontja, mégpedig az, hogy csak a szabadokra vonatkozott.
Az akkori Görögországban szabadnak, férfinak és görögnek születni kiváltságot jelentett a rabszolgákkal szemben.
Keresnünk kell a mai demokrácia gyenge pontjait is, mivel látható, nem működik jól.
VISSZAÉLÉSNEK nevezi a nyelv a túlkapásokat, amelyek megakasztják a dolgok normális menetét. Olyan ez, mint a visszafelé elsült puska, amikor a lendület  a visszájára fordul, vagy amikor valaki fordítva ül a lovon.
Mindennel vissza lehet élni, a hatalommal, a hivatali pozícióval, a kisebbséggel, a  többséggel, az információval és annak hiányával, a tudatlansággal,  etc.
A sok visszaélésnek köszönhetően ma már semmi sem egyértelmű, a dolgok elvesztették magától értetődésüket. Senki sem firtatja, mi a jog, a demokrácia is afféle üres magyarázó elv és védekező páncél lett, mint az asztrológiai féltudás. Egy-egy részletet kikapnak, és annak alapján hintik az észt.
Sokfajta demokrácia van:

• népi-,
• szociál-,
• keresztény-,
• liberális-
• bal- és jobboldali,
• nemzeti-
• kozmopolita etc.

A nagy diktatúrák után, amelyeknek bőven voltak minden időben szekértolói, haszonélvezői és ideológusai, ma le lehet söpörni a porondról valakit azzal, hogy diktátor, nem demokratikus, netán fasiszta.
Régebben a szavak korbácsáról beszéltünk, ma a szavak valóságos lövedékek, gyújtóbombák, gyilkos indulatokkal terheltek. Mindazonáltal a parlamenti csatározások nem sokban különböznek a kis- és középiskolás gyerekek összeverekedéseitől. Csak ott általában eldől, ki lesz a hegemón az osztályban, míg a parlamentben nagyrészt meddő szócséplés zajlik.
Békében, igazságosságban és jogállamban szeretne mindenki élni. Talán lelkük mélyén még azok is, akik a zavarosban haszonnal halásznak.
Ám a fegyvertártás puszta ténye háborús célt szolgál, hiszen a fegyverek nemcsak a Pirandello drámákban sülnek el. A fegyvermérnökök, a gyártók és forgalmazók érdekeit összefogja és képviseli a fegyverlobbi. Ezek fegyverezték fel Ukrajnát, a Közel Keletet, etc. Miközben azt hangoztatják, nem akarnak harmadik világháborút.
A jogrelativizmus szemléletében végképp nem világos, kinek van joga beavatkozni más államok belügyeibe, kinek nincs.
A  béke Nobel-díjakat igen békétlen embereknek is odaítélik olykor.

De  ki az, aki ekkora ellenszélben az úgynevezett világbékéért valóban tud tenni valamit?

Csak azt tanulhattuk meg, hogy aki békét akar, készüljön a háborúra.

Ez a kiöntött demokrácia ellen  homokzsákokkal való védekezés.

POLITIKAI ILLUZIÓK ÉS VAKSÁGOK.

Mindig a teremtésig kell visszamennünk, a kezdetek kezdetéig, ha valamit a maga egészében akarunk megérteni, áttekinteni.
A világ megismerését lehetővé tevő érzékszerveink közül a látásnak és a hallásnak jut a főszerep. A látás a fénnyel, a hallás a hanggal kapcsolatosan adja információit. Maga az egész teremtés egy hanggal kezdődött, az IGÉVEL, a „Legyen világosság!”- gal, miként azt a Bibliából tudhatjuk. Ez az anyagtalan hang hozta létre, hívta életre az elemeken keresztül a látható világot. Ám, míg hallani mind a négy égtájból hallunk, a látásunk csak a világ felére korlátozódik. Csak a mitológiai istenségnek, a négyszemű Árgusnak adatott meg, hogy egyszerre mindent lásson. Innem az „Árgus szemekkel néz” szólásmondás.
A fizikai látásromlás javításának, jól kialakított gyakorlata van. Az emberiség túlnyomó többsége szemüveges, vagy kontakt lencsét hord, a műtéti korrigálások is igen elterjedtek.
De az egészséges szem is rengeteg illuzórikus hatásnak van kitéve, például a perspektíva kapcsán:

• a térlátáshoz két szem kell,
• a valóságot mintegy meghazudtolja a tény, hogy ami a közelben van, azt nagynak, ami viszont a távolban van, azt kicsinek látjuk, a méretétől függetlenül.

További rengeteg illúzió, érzéki csalódás születik abból a tényből, hogy a mindig egyenes irányban haladó fény a tárgyakon, lencséken, felületeken megtörik, és ebből fakadóan módosulnak a látottak. Ehhez még az árnyék is hozzátesz némi alakítást, ami ugyancsak zavaró abban a vonatkozásban, hogy MI A VALÓSÁG?
A fiatalkori rövid-, és az időskori távollátás ugyancsak beszédes, utal arra, amit látunk a világból és amit nem.
Festők látása más, mélyebb, szürreálisan mögé látnak a hétköznapi ember által felfogott világnak.
De nemcsak a művészi látás mutat túl a fizikai síkon, hanem a látás elementárisan függ össze a gondolkodással. „Látni” egyet jelent a lényeg, a valóság felfogásával, és ez már elvontabb, gondolatibb szint vagy sík, mint a puszta forma, vagy kép látása:

• A látás és a tudat alakulása valamiképpen együtt halad.
• A látás alakítja a gondolkodást, a gondolkodás a látást.
• Az okfejtés, a következtetés, a törvényszerűségek levonása mind a két funkció együttes műve.

Persze az emberi képességeket nem lehet izoláltan vizsgálni, hiszen minden mindennel összefügg, de az illúziók szempontjából a látásra most külön fókuszálunk.
Azt is tudjuk, hogy ahol a látóideg belép a recehártyába, ott „vakfolt” van. Vannak, akik vakon születnek és „világtalanul” élik le életüket. A régebbi időkben a megvakítás büntető eljárás volt, a mi történelmünkben például Vazult vakították meg. Ezt úgy is értékelhetjük, hogy valamiképpen a politikai vakságnak a következménye volt ez a fizikai tett.
Mert a politikai tisztánlátás hiánya nemcsak a modern kor káoszában jellemző. Hihetetlen harcok árán lehet a közérdekeket közös nevezőre hozni, kormányozni:

• nézetkülönbségeknek,
• nézeteltéréseknek szoktuk mondani az eltérő véleményeket.

Valójában ennél mélyebb ellentmondásokról, ütközésekről, törésvonalakról van szó, amelyek a ki- és megegyezéseket lehetetlenné teszik.
Valójában sokszor magát a politikát láthatjuk egyfajta görbe tükörnek, amely igen torz képet mutat a valóságról.
Van egy mennyiségi / minőségi dilemma is a politikában, amely főleg az ateista, materialista korszak hozománya:

• a feudalizmusban Isten léte megkérdőjelezhetetlen volt,
• a király akkor is a függőleges hierarchia rendjét képviselte, ha gyengekezű is volt, ezt senki sem cáfolta.
• Most az igazodási pont a szavazatok többsége, a pénz lobbi, a piaci szemlélet, amely az egész világot piacnak látja,
• ahol a „kereskedés” zajlik.

A spirituális pólus negligálásával valamiféle csonka gúla lett a közélet, amelynek éppen a lényege, a csúcsa hiányzik. A Napot jelképező része hiányzik, ahonnan minden jön és ahová minden visszatér. Ez alakította ki az ú.n. „egypólusú” világ ideáját, azt a gazdasági, katonai, pénz és „hatalmi” fantazmagóriát, amely világhatalmi tényezőként mitegy a Teremtő helyébe kíván lépni:

• birtokolni, szabad rabolni,
• megtagadni a világ szellemiségét,
• csak az anyagra, a mennyiségre koncentrálja „látását”,
• fel sem fogja a JOG és HATALOM transzcendenciáját
• az igazságot, a valóságot,
• kedvét leli az anarchiában,
• mégha bele is fullad a részletekben, az egészet akkor sem kívánja látni, nem is képes erre.

Ez a politikai illúzió és vakság történelmi aknamezőt hoz létre csőlátásával, semmiből sem okul. A harmincéves háború valahogy véget ért annak idején harminc év alatt, ma a világháborúk ezt nem képesek megtenni. A Hortobágy délibábja és a sivatag Fata Morgánája kismiska  ehhez a politikai eltévelyedéshez képest a megtévesztő hatásban.
A művészet már jól áttekintette a fény-árnyék hatásokat, a perspektívákat, a szürreális látásokat, amelyek az alkotáshoz kellenek. A politikában nehezebb a helyzet, mert ugyan a nép – jó esetben – mintegy „kitermeli” vezetőjét, mint például a cseheknél Václav Havelt, az első köztársasági elnököt annak idején, de ha az „aknamezőről” elmenekülnek az emberek, mert ők sem látnak tisztán, hogy mi történik velük, akkor a „vezető” szabadon zilálja szét az ország életét.
Korunkban valóban nincsenek szakrális vezetők. Inkább a tangens görbe lenti ágán vagyunk, a sötétség sötétségénél, kiegyenlítődésre várva:

A pénzuralom következményei már beláthatóak.
Most már csak az a kérdés, mikor fordulnak az emberek azon értékek felé, amelyek pénzért nem kaphatók, mert nincs pénz ellenértékük.

• 2016. év az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója. Lélekformáló 60 év az erkölcsi győzelem talaján.
  
• Ferenc pápa meghirdette az Irgalmasság szent évét 2016-ra.
  
  
• A Pannonhalmi Főapátság jubileumi év keretében emlékezik meg
  Szent Márton születésének 1700. évfordulójáról. Márton 316-ban született Saváriában.
  
  
• Ez évben 450. évfordulóját ünnepeljük az 1566-os Szigetvári csatának, amelynek hőse Zrínyi Miklós várkapitány.

POLITIKAI MESEKÖNYVEK

Már a mese sem a régi. A „”modern” mesék száműzik annak lényegét:

• az álomlogikát,
• a mélylelki folyamatokat,
• a magasabb hatalom jelenlétét,
• az igazság hatalmát,
• a beavatási utat.

Ezek helyett robotemberek, lézersugarak, űrlények, gépek, technikai manőverek szerepelnek és mérhetetlen mennyiségű gyilkolás, robbantás. Katarzist a kimódolt helyzetek és minden természetességet nélkülöző szereplők nem okoznak, de erre manapság úgy tűnik, nincs is igazán szüksége az embereknek. Valamiképpen beletörődtek az

• elidegenedett,
• identitáskrízissel terhelt,
• gyökértelen és távlattalan,
• pótcselekvéses és
• zsákutcába vezető életükbe.

A meséknek az az ősi kritériuma is elkallódik a  manapság elterjedt kitalációkban, hogy AZ IGAZSÁGRÓL SZÓLNAK,

• ennek szereznek érvényt,
• ennek révén jutnak megoldásokhoz,
• véghezvitt cselekedetekhez.

Ez a megoldás, kikerekedettség, befejezettség és örömfaktor, amelynek továbbvivő ereje van, maga a „siker”, a szó jó értelmében. Hiszen a klasszikus mesék hősei sok kudarc, próbatétel és kísértés közepette okulnak, ami által képessé válnak az igazi megoldásokra. Vegyük csak példának a didergő király történetét, aki nem képes felmelegedni, kivágat erdőket, hogy befűtsön és mégis reszket a hidegtől. Akkor odatoppan egy kislány és azt mondja: „De rossz bácsi vagy te, király bácsi!” – hirtelen megindul benne az érzés, átmelegszik a szeretettől, amelyet a megsértett kislány szelídsége vált ki belőle. Le kell vetnie a szőrméket, bundákat, nem kell KÜLSŐ MELEGÍTÉS. többé.
Egy olyan világban, ahol AZ Igazság hiánycikk – helyette csak „az én igazam” szerepel, – ahol felelősséget nem kell vállalni, az erkölcsi nihilben vígan lehet lavírozni (legalábbis ideig-óráig) az efféle tanulságok kevésbé hatékonyak.
A profitról, a befektetésről, a globalizációról, az űrfegyverkezésről, a demokrácia exportálásáról, arab tavaszról, bel- és külügyekről, kisebbségekről és többségekről, gyermek kereskedelemről és gyermekvédelemről, autonómiáról, diktatúráról, szélsőségekről, környezetszennyezésről, adósságdiplomáciáról, bérapályról, bűnpiacról, euro szkepticizmusról, etnobiznicről, elitokráciáról, népképviseletről, „függetlenségről”, geopolitikai stratégiáról, hiányokról és hitelbuborékokról, hazugsághadjáratokról, jogi vákuumokról, suttogó propagandáról, spekulatív tőkéről, „határok nélküli Európáról” etc szóló politikai mesék elképesztő képtelenségei igen kevés kulturális értéket képviselnek, szemben a mesék MÉLYREHATÓ MORÁLIS ERŐTARTALÉKÁVAL. Ez a politika legnagyobb hiánycikke. Az igazmondás, a „kezet rá!”, az adott szó súlya, a becsület, a megbízhatóság, a tartás (gerinc), egyszóval mindaz, amit EMBERSÉGNEK mondunk, a politika figuráiban nem lelhető fel.
A jogi szóhasználatban ma már ugyan szerepel az emberiség és emberiesség elleni bűnügyi kategória, de a politikai gyakorlat nagymértékben az embertelenség felségvizein lavíroz. Mindenekelőtt a háborúkkal. Példának hozhatjuk a Közel-Kelet nagy fegyverpiacán már ötödik éve dúló szír polgárháborút, amely Amerika részéről Asszad elnök elmozdítását is célozta volna. Az oroszok bekapcsolódása óta iszlámellenes fedőnevet kapott az Amerika és Oroszország közötti évszázados hideg-, ideg- és állóháború, amely a világ másik pólusa. Mert a fenti abszurditások felsorolásából kimaradt az „egypólusú világ” amerikai mese mesketéje. Vannak még mindig, akik nem tudják, hogy a pólus lényege, hogy ellenpólusa is van. Miként a Földnek is van északi és déli tengelyt képező pólusa.
Mindez a háború a szírek rovására, amelynek következménye lett a menekültáradat, az embercsempész ipar felvirágzásának köszönhetően.
A jelekor politikai mesefűzésének egyik témája a menekültáradat mindenféle nevekkel történő ecsetelgetése a humanitárius katasztrófától kezdve a gazdasági menekülteken át a politikai üldözöttekig. Mindez az igazság elkendőzése és a megoldás halogatása jegyében.

A békének ma már világnapja is van, január 1. Nobel békedíjat háborús elkötelezetteknek is gyakorta adnak. Ez azért lehetséges, mert ma már a béke sem egyértelmű kifejezés, annyira hiányzik az életből. Ennek következtében a világháborút is el lehet fogadni, mint kikerülhetetlenséget.

A legabszurdabb ebben a politikai mesekérdésben az, hogy a „politika”, mint közélet, közjó, közérdek eredendően államtudományt, közigazgatást jelentő kifejezés csak az utóbbi századok torz gyakorlatában vált ravasz, fortélyos, meggyőződés nélküli ingázó magatartást jelölő fogalommá. Rovatunk „politikai tudattalannak” nevezi lelkünk ama rétegét, amely a családi kötelékeken túl kulturális, nemzeti és nemzetközi összefüggésrendszer felségterülete lenne. ÖSSZEFÜGGÉSRENDSZER, és nem gyökértelenség, vagy szerepek köpönyegforgatása. Miként a nyelv géniusza a bunda = szőrmekabát szóból alkotta a  „bundázás” = csalás, megtévesztés, átverés, elrejtés, megvesztegetés szót.
A háború szítására épülő politikai menekültek megsegítésére vonatkozó mese mellett szólhatunk a csalás szétzilálásáról, a falurombolásról is, amelyek szintén valamiféle racionális rohamot jelentenek a természetesség, a normalitás, a világrendbe való belesimuló életmenet ellen. Még nem látjuk a végkimenetelét a németek korlátlan menekült befogadási politikájának, a multikultúra meséjének. De egy paradox elemet idézünk a jelen történéseiből:

A német GYERMEKVÉDELEM a családok szétzilálása nyomán fellépő beilleszkedési nehézségekkel küzdő német gyerekeket Erdélybe küldi családterápiába, napi 200 euró ellenében, néhány évre. A nagy sikernek az számít, ha le is érettségizik ott, majd hazájában jár egyetemre, gyógyulását követően. Értik? A teljesen elidegenedett német gyermekeket Erdélyi természetes közegben próbálják renormaílizálni, ha egyáltalán az idegenben való nevelkedést  természetesnek mondhatjuk. Valóban meseszerű, hogy az elracionalizálódott német környezetből az erdélyi havasok, erdők, medvék falusi környezete ad kiegyenlítődést és megnyugvást.

A mesék történeteinek ÜDVÉRTÉKE van a morális magatartásból fakadóan.
A politikai alkuk, érdekek, paktumok, hadviselések, tárgyalások, diplomáciák, megállapodások, szerződések ÁLMESÉI ritkán adnak nyugvópontot, megoldást. Inkább újabb konfliktusok magvait ültetik el, miként az első világháború „békekötései” a másodikhoz vezettek, a második pedig a harmadik felé látszik száguldani az új évezredben.

Emberségből kellene írni a politikai meséket.

CSALÁDPOLITIKA

Sok lelki elfajzásnak és természetesen társadalmi „fejlődésnek” is le kellett zajlania ahhoz, hogy a család és a gyermeknevelés kérdése egyáltalán politikai téma lehessen. Ha a történet forrását keressük, egyik ág mindenképpen az úgynevezett egyházi és polgári esküvő szétválásában is fellelhető. Ez a szétválás annyira fokozódott, hogy ma már az egyházi esküvő önmagában nem „érvényes” a polgármesteri hivatalban kötött egyezséghez képest.

• Ebben az elfajzásban láthatjuk az úgynevezett egyházi és világi „hatalom” szétválását is, amelyből az látszik, hogy a hatalom transzcendens és szakrális jellege nem egyértelmű a köztudatban.
• Amíg voltak szakrális vezetők, addig a két hatalom egy volt, vagyis fel sem merült, hogy a földi élet valamiféle égi eredettől, erőtől elválasztható lenne.
• Sajnos egyházi túlkapások is hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek papság- és vallásellenesek lettek, valamint istentagadók és az élet szentségétől elzárkóznak.

A politikai VASFÜGGÖNY mintájára, amely a Nyugatot Kelettől választotta el – valójában a tudatos és tudattalan lélekműködés törésvonalát mutatja – a lélekben is mindenféle vasfüggönyök képződnek. A múlt században például a marxista osztályharc elmélet alakította az akkor imperialista kizsákmányolásnak  mondott osztálygyűlöletet, szemben a kommunisztikus egyenlőségesdinek  kitalált utópisztikus képzelgéssel az emberek attitűdjében. A jobb és baloldal azóta is áthidalhatatlan szakadék a lelkekben.
Eredendően mindez persze a férfi és női erő hasadáspontja, amely nemcsak a gyermeknevelés kérdésével tetőződik, hanem újabban az egyneműek „házasságáért” is tabukat állít és tabukat dönget. Ráadásul a belső önellentmondás negligálásával – amely az animus és anima erők belső egyensúlya lenne –  külvilágba vetített konfliktusok formáját ölti, emberjogi kérdések illetékességi körébe sorolván a kérdést, amikor maga a JOG is kérdőjeles fogalommá vált a nagy relativizálásban
A feudalizmus a földhöz adott gravitációs pontot, itt .a családeszmény háboríthatatlanul működtette az apa- anya-gyermek archetipális hármasságát.
Ám az ipari forradalom szétzilálta a természethez fűződő kapcsolatokat, a munka szentsége valamiféle haszonelvű, profitorientált soktermelés lett, lélektelen vágtával, hajszoltsággal, örömtelen teljesítmény követeléssel. A gépesítés, a városiasodás a vidék közösségeit is letarolta. A nagyipari földművelés, a gépekkel fejt tehenek, tojáskeltető gépek etc. nyomán a parasztokból munkások, a nőkből a háztartási munka helyett a társadalomban való önmegvalósítók lettek.
Ma, amikor a nőiességgel és férfiassággal egyaránt nagy bajok vannak, a nők elnyomottnak érzik magukat, férfigyűlölő feminista mozgalmakhoz csapódnak. Rivalizálnak, hadseregtábornokok, felső vezetők, államelnökök akarnak lenni, karrier womenek, többnyire gyermekvállalás nélkül. Ez a férfiakat is lelombozza némileg, de az igazi egyensúly teremtésben egyik fél sem jeleskedik.
Néha a férfiakban megszólal a lélek, erősebb az apai érzés, mint a nők elfojtott anyai ösztöne, papás szüléseken vesznek részt, olykor ők veszik igénybe a gyermekgondozási segélyt.
Ebbe a tengelyéből kifordult helyzetbe a politika is beleszól, felvirágzik a népesedés politika gondolata, amely statisztikailag méri a népesség fogyatkozását, a nemzetek kihalását kongató vészharangokat is meghúzzák. Németország pillanatnyi fixa ideája például, hogy az ő népesedési apályát a bevándorlókkal fogják megoldani.
Nálunk a fiatalokat és korosabbakat egyaránt szülésre buzdítják, az egyetemisták külön juttatásokkal, a negyvenen túli nőket lombik bébi programmal segítené az állam a kihalás veszélyének elhárítása ügyében.
Ezzel párhuzamosságban a Föld túlnépesedéséről való, asztal mellett kiagyalt elméletekben sem szűkölködünk, mindez persze megtetézve a közmédia propagandáival. Ilyen például az örökbefogadás népszerűsítése. Egy anya teljes inkognitóban elhelyezheti újszülöttjét az előre odakészített inkubátorba. Hogy milyen felnőtt lesz abból az emberből, aki sem anyját, sem apját nem ismeri, ezt nem firtatja a jótékonyság.
Félreértés ne essék: e sorok írója nem azt gondolja, hogy az anyák inkább abortuszra menjenek, vagy fojtsák meg újszülötteiket. Csupán arra a végtelen torzulásra kíván utalni, amelynek folytán egy nőben az anyai érzés teljesen elsorvadhat, és a szeretet is kihalhat benne. Ezt nem szabad támogatni.
A kezdetekhez kell visszamennünk, ha igazi megoldást akarunk keresni egy működő harmóniához, amely a leszülető lélek és az őt világra hozó szülői pár között kell, hogy létrejöjjön. Ennek elodázhatatlan kritériumai:

a szeretet, a felelősség, a befogadás, az értékrend, a példaadás, az áldozatvállalás, az érettség, etc. és mindenekelőtt az életszentség tisztelete.

Még nem terjedt el eléggé a világ összefüggésrendszerben való vizsgálata, ezért a hasadásokat követően könnyen lehet leragadni a részleteknél. Ez pedig maga a totál kiúttalanság. Miként a népi mondás is tartja: „Az ördög a részletekben lakik”. A szétziláló erőben.

Ha társadalmi válságokról beszélünk, az évszázadokat jelent idői vonatkozásban.
Ideje lenne új nézőpontot meghonosítani, vagyis azt fókuszálni, miként alakul a zavarodott emberek zavarodott társadalma?
A lázadó és követelődző liberális fiatalok negligálják a történelmi hátteret, a világháborúkat, Trianont, a kommunizmust, az elbaltázott rendszerváltást, amikor „jóléti életért” hangoskodnak.
Sok csőlátáson kell az embereknek túllépniük ahhoz, hogy érdemben labdába rúghassanak a politikai pályán. Még azon is túl kell látniuk, hogy a társadalomban nemcsak „új nemzedék” van, hanem a csecsemőktől az aggastyánokig terjedően mindenféle korosztály, akik egyenlő mértékben jogosultak a társadalmi védelemre. A mai gyakorlatban ez általában elfelejtődik. Ezért érdekcsoportok és lobbik működnek, nem eléggé elítélhető módon.

A politika normalizálása az egyének normalizálódásával kezdődhet.
Jobbára bölcs belátáson alapul.
Nem véletlen, hogy a görög demokrácia képviselői „szenátorok” voltak.

PÁRHUZAMOS TÁRSADALMAK
                       avagy
TÖRTÉNELMI VADHAJTÁSOK

Nem minden korban foglalkoznak az emberek a létük nagy kérdéseivel, életük értelme vonatkozásában. Gyakran lekötik figyelmüket és erőiket a mindennapok ügyei, nem látván a fától az erdőt. Fél válaszokkal is meg tudnak elégedni, hiszen ahhoz, hogy távlatot nyerjenek, valamennyire el kell távolodniuk attól, amire rá akarnak látni. Ám ha krízishelyzet van, rákényszerülünk új megoldások keresésére a régi kerékvágások helyett. Még az „istenadta nép” is kitekint csigaházából a nagy felfordulások idején.
Márpedig most felfordulás van, társadalmi felfordulás:

• az egyén és társadalom vonatkozásában,
• az egyén nemzethez, nemzeti kultúrához, az egyetemes emberiséghez való kapcsolódásában,
• individualizmus, szocializmus, nacionalizmus, internacionalizmus, liberalizmus, etc. kérdéseiben,
• és persze maga a kapitalizmus, a fiktív pénz „értékével”,
•  a „nyitott társadalom” és az „Európa felettiség” téveszméjével,
• hogy csak a főbbeket érintsük.

A Vízöntő korszak hajnalán minden megkérdőjeleződik.

• a szubkultúrák, ellenkultúrák, kultúr sznobizmus és kufárkodás elmosni látszik a kultúra szentségét,
• vallásháborúk dúlnak újfent a különböző térségekben,
• krízisben a gazdaság, a politika, a nevelés, a jogállamiság,
• csődben a „multikultúra”,
• az általános atomizálódásban minden széthullni látszik integrálatlan darabokra.

A technika századában irányt vesztett lett az emberek többsége.
A régebbi időkben vidéken a falu tornya, amely a jegenyénél is magasabb volt, nélkülözhetetlen szerepet töltött be a tájékozódásban: kongatta az időt, mutatta az irányt, harangja a hírharang szerepét is betöltötte. A mai ember békaperspektívája a mobil és a képernyő távolságában van. Érték helyett érdek vezérli, félműveltsége mindenféle kompenzálásra készteti, verseng, tülekszik, hangoskodik, követel, és csodálkozik, hogy széthulló társadalmat épít a maga irányt vesztett, félbehagyott, nehezen beilleszkedő életével. Tagad, destruál, hatalmat akar, anélkül, hogy igazi válaszokat tudna adni meg sem fogalmazott kérdéseire.
Ez az ÖNISMERETI ANALFABÉTIZMUS bizony nagy szétziláló erő.
Az önismeret ugyanis nem csupán a belső, lelki életünk tanulmányozása, hanem kiegészül:

• a világ és a természet ismeretével,
• a kozmikus távlattal,
• a történelmi múlt tapasztalataival,
• a kultúrateremtés folyamatában.

Nem kerülheti meg a „végső kérdések” között az Isten létét, a világ létrejöttét, az ŐSI VILÁGREND ismeretét, ezek töltik be ugyanis azt az irányító szerepet, mint a falu tornya a vidék életében hajdanán.

Az EU egy gazdasági közösség kívánt lenni eredetileg, lehatárolódván a társadalom szentségi jellegétől, amely a világrendet képezi le egy olyan ÖSSZEFÜGGÉSRENDSZERBEN, amelyben minden mindennel összefügg. Hasonlatosan a szervezetünk életéhez, amelyben a légzés által meghatározott pulzus tartja fenn és szabályozza a keringést, a hőmérsékletet, a kiválasztást, az emésztést, etc. Az EU pénzuralmi erőlködésekkel próbál úrrá lenni a hatalmas adósságokon, az elszegényedésen, a munkanélküliségen, „többsebességes Európának” becézi a kolosszális bajt:

• a szentséget tagadó ateista, materialista vergődést, mint alapvető hiánybetegséget,
• fegyverpiacok keresésével hatalmas háborúkat indukál,
• etikai rövidlátásában az emberiség és emberiesség elleni hadjárata el sem jut a tudatáig,
• politikai „elitnek” képzeli magát, miközben sületlenségeit próbálja érvényesíteni.

A társadalmat nem lehet lecserélni, a társadalomba mindenki beletartozik, a közösségek általi természetes szerveződés igen meghatározó, ám nem könnyen kiismerhető.
Analógia van az ember belső, lelki tere és a társadalmi tér között:

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egyfelől a társadalom egyénekből áll, másfelől az ember társas / társadalmi meghatározottsága miatt nem élhet társadalmon kívül. Fontos circulus vitiosus rejlik ebben az összefüggésben:

• disszharmónikus személyiséggel nehéz, ha nem lehetetlen integrálódni a társadalomba,
• a társadalomba való integrálódás nélkül a személyiség nem mondható harmonikusnak.

Amikor párhuzamos társadalomról beszélünk, azokra a csoportokra gondolunk, akik nem épülnek szervesen a társadalom egészébe. Ennek számos okát számba venni lehetetlen. Ezek között szerepel a szegénység, a túlzott gazdagság, a családtól való elszakadás, a tanulatlanság, az, hogy nem ért semmilyen munkához, lelki fejlődése megakadt valamilyen szinten. Et lehet trauma következménye is, de a túlságosan óvó, narcisztikus nevelés is aláaknázza a társadalmi integrációt.
Kormányzati oldalról éppen úgy megvannak a társadalmat szétziláló tendenciák, mint az egyének részéről:

• például az állam, a politika és a média széthasadása, külön, olykor egymás ellen való működése,
• a relativitás zsarnoksága, amely billegteti a nézeteket,
• offshore lovagok külön utas léte az adózás elkerülése kapcsán,
• ezt „adóoptimalizálásnak” becézik, valójában bűnözés,
• az EU-ban olykor úgy tűnik, mintha Németország külön utas politikát folytatna, mind a migránsválság fenntartása, mind az EU USÁ-vá tétele kapcsán, mind a törökökkel való megegyezés kérdésében.

Persze az egyének részéről is rengeteg vadhajtást tapasztalhatunk:

• a gyűlöletbeszéd,
• az ízléstelenségek,
• a követelőzések, lázítások, hangulatkeltések, uszítások területén.

Nem vagyunk túl a kollektív bűnösség fantazmagóriáján sem, és a diktatúrák megítélése sem egyértelmű.
Az „arab tavasz” felforgatta a világot, a nyomában meginduló migráns az EU szakítópróbájának látszik.
Gyökértelen emberektől hogyan lehet azt várni, hogy idegenben gyökeret verjenek, egy teljesen eltérő kultúrában?
Mert identitásunk, értékrendünk, családunk, nemzetünk, kultúránk egy tőről fakad, ezt őriznünk és védenünk kell. Ez az alapja a normális társadalomnak is, amelyben mindenki megtalálhatja a neki való helyet.
Az érdekek mentén elkülönült csoportosulások párhuzamossága valójában nem is társadalom, csupán vadhajtás.

A 2016. év Márton Áron (1896.- 1980.) emlékév, a mártír püspök
születésének 120. évfordulója alkalmából.

PSZICHOLÓGIAI HADVISELÉS A POLITIKÁBAN

természetesen az atom- és a 3. világháború veszélyei mellett

Ha az egyes ember életét többismeretlenes egyenletnek mondjuk, amelynek nincs megoldó képlete, ezt elmondhatjuk a világpolitikára is. Főleg a megoldó képlet hiányára kívánunk fókuszálni:

• a lényeglátás hiányára,
• amely engedi részletekben fuldoklani és elveszni a megoldást keresőket.

Mert a világ összefüggésrendszerében – egyre többen szajkózzák a „minden mindennel összefügg” holisztikai elvet – hogyan is lehetne másként a részek illeszkedése az egészhez, mint a MÉRTÉK alapján?
De hol és mikor volt az első megbolondult ráksejt, amely átadta magát a mennyiségi, meddő burjánzásnak, ahelyett, hogy az értékrend függőleges égi lajtorjáján a minőség felé tett volna lépéseket? Vajon miért pusztul el inkább önmaga is a környezettel együtt, minthogy a magasabb értéknek alávesse magát?
Ne keressük a térben és az időben ezekre a válaszokat, mert azok az emberi lélekben vannak:

• az anyagiasságban,
• a tudatlanságban,
• a csőlátásban,
• a mértéktelen ego-érvényesítésben,
• az amoralitásban.

Eredendően a „politika” magától értetődően a közélettel, a közjóval esett egybe. A görögöknél ott volt az AGÓRA, az a köztér, ahová mindenki elmehetett, beszélgethetett, kicserélhette gondolatait. A szeniorok, az öreg bölcsek pedig tudták a dolgukat.
A mai parlamenti képviselet ennek igen eltorzult formája, senki nem szokott belegondolni a „képbe”, hogy valójában mit is viselnek a „képviselők?”
Talán a sajtót mondhatnánk az agora silány utódának. Ám amíg ott személyes viták és részvételek voltak, a sajtó csak

• vélekedés,
• nyilatkozatháború,
• „karaktergyilkosságos” vagdalkozás,
• lejárató gyűlölet kampány,
• sajtócézárok bőségszaruja,
• a hazudozás, az agymosás, a propaganda, a manipuláció, a félrevezetés, a befolyásolás eszköze és színtere.

Főleg, mióta az interneten bárki írhatja a maga blogjait.
A parlamentben sem bölcs öregek ülnek, hanem időnként patológiás feltűnési viszketegségben szenvedő izgágák, akik összegyűjtötték az ajánló cédulákat, de felkészültségük nulla.
Ez a sok ügyefogyott, kiforratlan „üvöltő nemzedék” valóságos pszichológiai hadviseléssé teszi a politikát.

Sokan a politikát valamiféle „külső”, sodró lendületű történésnek gondolják, teljesen mellőzve a tényt:

• mindenki a részese,
• a maga lelki tusáival, habitusával, primitívségével és haladottságával,
• erkölcsi nihilizmusával, vagy tartásával,
• zavarodottságával vagy tisztánlátásával.

Inkább úgy fogalmaznék:

A POLITIKA TÜKRÖT TART AZ EGYÉNEK TÁJÉKOZATLANSÁGÁNAK.

Igen, tükröt.
Külsővé teszi a belső zavarodottságot.
Amikor egy-egy puccs (sok esetben külföldi segítséggel) megbuktat egy kormányt, ritkán javul a helyzet. Az arab tavasz történései meggyőzően igazolják, miként lesz úrrá a káosz ilyen esetekben.

A politika igenis a lelkekben zajlik, mégpedig PSZICHOLÓGIAI HADVISELÉS FORMÁJÁBAN. Az igazság, a lényeg, a kiindulópont alig lelhető fel az utcai hangoskodásban, kavargásokban, indulati rohamokban. Elvész a bábák közt a csecsemő. Akkor is, ha van „összeesküvés elmélet”, akkor is, ha nincs. Mert valójában a lelkekben fog eldőlni a csata, nem

• a bizottságokban,
• az értekezleteken,
• a nyilatkozatokban,
• az egyezményekben,
• a szerződésekben, paktumokban etc.

Pszichológiai hadviselés folyik, mert nem a fegyverek fogják eldönteni a háborúkat, noha például Szíriában hat éve folyik az amerikaiak által kezdeményezett és fenntartott polgárháború, az elnök megdöntésére irányulóan.
Trianon óta nekünk is főleg a lelkünkben, szellemileg kell és lehet megélnünk magyarságunkat, a világban szétszóródott magyarsággal együtt.

2016. június 23: a BREXIT napja,

• felborzolta a kedélyeket,
• hatalmas politikai hisztériát váltott ki pro és kontra,
• elindultak a találgatások, a jóslások, a fenyegetőzések, az okoskodások,
• 52%-ban az EU-ból való kiválásra szavaztak a britek.

Nem túl nagy előnnyel, de mégis átugrották azt a lécet, amely az EU elfogadhatatlan törekvéseinek szab határt, jelesül:

• az EU nem USA,
• hanem szuverén nemzetállamok közössége,
• megkerülésükkel és fejük felett nem hozhatnak döntéseket róluk,
• az EU bevándorlás politikája elfogadhatatlan,
• integrálhatatlan tömegekről van szó,
• a „nemzetek felettiség” eszméje és gyakorlata nem találkozik az európai népek igazi érdekeivel,
• és keresztény földrész, bár ez a gondolat sokak lelkében nem képviselődik olyan markánsan, mint a feudális világban, amely elég jól leképezte a VILÁGRENDET.

A kapitalizmusra ez nem mondható, mert az a fiktív tőkére építkezik.

Az EU gazdasági ” társulás”, mindenféle spirituális vonatkozás, töltet nélkül.
Ha széthullik, emiatt fog széthullni, mivel a világ szellemi és nem anyagi képződmény.

Mutatkozik az Egyesült Királyság több törésvonala is, például a skót lelkekben. Fölösleges bűnbakokat keresni, mert ennek a bomlásnak a csírái már régi keletűek.
Nem értékelhető ez az ügy a nyereségek és veszteségek ívén, mert a pszichológiai hadviselés lényege annak a felismerése, hogy

• a lelki élet,
• az erkölcs és politika,
• és a társadalomformálódás szervesen egybetartozik.
• egy tőről fakad,

Ez pedig a lelki életünkben a létért és önmagunkért vállalt felelősség, amelynek igenis hatása van a közjóra és közérdekre.

A politikának is az élet szentsége jegyében kell és lehet formálódnia.

APRÓPÉNZ ÉS HOLT SZELLEMI TŐKE

A fillér kimaradt a jelenlegi pénzforgalmunkból. Az „átkosban” még volt lyukas kétfilléres, pehelykönnyű ötfilléres, és a munkafedezetű alumínium forint valamiféle stabil értéket látszott kifejezni és hosszú ideig tartó nimbusszal övezte Rákosi pajtást. Ma már az ötforintos a legkisebb fémpénzünk és nem is lehet érte semmit kapni, szemben a hajdanvolt 60 filléres telefonérmével, vagy bélyeggel.
Ma a megközelítőleg százezer forintos létminimum és a kétmillió forint körüli bérplafon közötti íven mozognak a fizetések a nagy demokratikus egyenlőségesdiben. Bizonyos helyeken a végkielégítések sok tízmilliós összegre rúghatnak, ez az igekötőktől függ: ha valaki „le”-mond, nem kap semmit, ha „fel”- mondanak neki, akkor jöhet a summa.
Az úgynevezett „pénzvilág” ma is manőverekkel, tranzakciókkal, hitelkonstrukciókkal, árfolyam kockázatokkal, monetáris politikával, lobbizó közgazdászokkal, a materialista gazdaságfilozófia elméletének és gyakorlatának nagymestereivel működik. A pénzvilág kalózai ügyesen bánnak a kamatos kamatokkal és „pénzteremtéssel”, a hiány menedzselésével, azzal, miként lehet a semmiből valamit kihozni.
Ez a „nesze semmi, fogd meg jól!” pénzpolitika igen régóta tartja magát, a gazdasági válságok ellenére és tisztességtelen hitelezési gyakorlat kimondása után is.

Emellett azonban minden időben megtapasztalhatjuk, hogy a világban működik a SZELLEMI ERŐ, amelynek nincs anyagi ellenértéke, nem mérhető a szokványos mércékkel, mégis túlmutat minden tapasztalaton, maradandó értékként örök viszonyítási alapot képez. Sőt, kimondhatjuk, hogy ez a szellemi erő irányítja és tartja fenn a világot, mégha a közgyakorlat nem is ennek akar érvényt szerezni. Ezek az értékek:

• az igazság,
• a valóság,
•  a rend,
• a mérték,
• a bölcsesség,
• a jog,
• a méltányosság.

Ez a szellemi erő pontos mutatója annak, mi a jó, a helyes. Sajátságos, hogy édes vétekként sokszor azok is a rosszat követik, akik úgymond „tudják”, mi lenne a jó. Mint tapasztalhatjuk, ez nagymértékben félreviszi a dolgok menetét és a világőrület irányába sodorja. A megfeszített avatár hátterében a Júdás mítosz él.
A tisztesség, az igazmondás, a megbízhatóság, a felelősségvállalás, az áldozat, a mértéktartás, az igaz magatartás SZELLEMI TŐKÉJE kihasználatlanul, parlagon hever látható világunkban. A példa, az erkölcsi erő, a maradéktalanul megoldott problémák helyett a hazudozás, a lavírozás, abbahagyott kísérletek és félbemaradt emberek jellemzik a modern káoszt.
Amióta nincsenek igazi uralkodók, megszentelt fejedelmek, akik az isteni rendet őriznék a világban, akiknek meg kell adni az őket megillető tiszteletet, azóta a közemberek méltósága is elsikkadni látszik. A mai gyerekek egy része például nem a rottweiler kutyától széttépett társát gyászolja, hanem a lelőtt kutyával érez együtt. A bíróság a gyilkos „jogait” egyes esetekben jobban védi, mint az áldozatokét. Példa erre a norvég gyilkos, aki hetvennél több embert ölt meg, és perben áll a norvég kormánnyal, mert úgy véli, nem kellő módon látják őt el magánzárkájában. A politikai prostituáltak egész nemzeti vagyont képesek elherdálni, elprédálni, átjátszani ellenséges hatalom kezére, a lelkiismeret furdalás legcsekélyebb jele nélkül.
Mi ez, ha nem aprópénzre váltott szellemi tőke?
Semmit nem érő fillérekre váltott érték, amelyek idővel kivonódnak a forgalomból.
Nagy kérdés, van-e a mai magyar társadalomnak olyan rétege, amely a holt szellemi tőkét megelevenítheti, vagy másképpen, azzal rendelkezik? Vagy ha csupán elszigetelt emberek élnek szellemi életet, az tesz-e valamit az összmagyarság érdekében? Hol talál a sok búsongó, kesergő, tehetetlenségben őrlődő, meghasonlott, megkeseredett ember olyan aktivitási területet, ahol gerincességét, szellemiségét kamatoztathatja?
Az úgynevezett „értelmiség” mind a kommunizmusban, mind a rendszerváltásban feláldozódott, egyfelől az elhallgattatásuk, másfelől a megvásárolhatóságuk okán. Sem a teljes visszavonulás, sem a teljes szembefordulás, sem az is-is lebegés a végletek között nem az optimális verzió, a teljes behódolásról nem is beszélve.
Valamiféle negyedik út kínálkozik:

• kellő lelki és szellemi erővel jól munkálkodni,
• jó lelkiismerettel választani a jót,
• angol hidegvérrel elviselni a kontraszt környezetet, amely kis hatókört enged ugyan, de ezen belül etikai mércéje nem csorbul,
• nyilvánvaló, hogy az ilyen életvitelért nem jár kitüntetés, hír, rang, elismerés, Kossuth vagy Széchenyi díj, érdemkereszt, csak belső nyugalom, belső bizonyosság abban, hogy nem áruló, saját útját járja szellemi vezéreltségben.

Ez az a szellemiség, amelynek jutalma önmagában van, pénz ellenértéke nincs, ez az örök értékek rendjében gyümölcsözik.
Ez a sok kapkodás, rohanás, sietség, az azonnali siker sürgetése mind az éretlenség jele. Gyermekes türelmetlenség, amely nem tudja kivárni a gyümölcs beérést, mindent azonnal akar. A máért feláldozza a holnapot, a távlatot, a kicsiért a nagyot.

Ha nem akarjuk életünket aprópénzre váltani, hinnünk kell a MAGYAR SZELLEMISÉGBEN, amelyet a 150 éves török uralom sem tudott bekebelezni, a proletár ösztönörvény sem tudott elnyelni, és Trianon sem trancsírozott teljesen fel.
Hinnünk kell a magyar szellemiségben, az öt géniusz integráltságában, mert ez az, amit az évezredekben mindig átmentettünk és ez mentett át bennünket a történelmi viharokban.
Tudnunk kell, hogy népünk csak ebben a szellemiségben élhet.

A POLITIKAI METALÉPÉS NÉHÁNY KÉRDÉSE

Ki érti a maga egészében a társadalom szervezetét, szerkezetét és működését?

Ki tudja, mi a „hatalom?”

Értik-e, miként lehet élni és visszaélni vele?

Érvényesülhet-e a töredezett relativizáltságban a JOGREND?

Milyen társadalmat építhetnek az identitás diffúzióban és értékválságban szenvedő emberek?

Lehet-e a világ egypólusú, vagy multipoláris?

A gazdaság a társadalom alapja?

Az ösztön az ember fő mozgatórugója?

Az USA kinek a kontójára folytatja a 2. világháború utáni külpolitikáját a közel-keleti és afrikai katonai beavatkozások kapcsán?

Vajon kinek érdeke az iszlamizációs vallásháború?

Van fogalma a kultúra igazi lényegéről annak, aki multikultúráról beszél?

Kiknek a lelkében fogant meg a kommunista eszme?

ARMAGEDDON

Világvége jóslatokban ma sem szűkölködünk.
A 21. század, vagy másképpen a Vízöntő korszakba való átmenet Nostradamus jóslataival kezdődött. Még a nagy kételkedők is odafigyeltek, tudomást szereztek a 17. század fiának szentenciáira. De jött az ezredforduló, egy napfogyatkozás, a 2012. decemberi riogatás, mindezeket átvészeltük, különösebb katasztrófa nélkül. Úgy tűnik, korunk embereinek lelki antennái nem igazán veszik eme jelzések, szimbólumok, metaforák rezgéseit, és sajátságos tartományokban értelmezik azokat.
Az Armageddonról a Jelenések Könyvének 16. fejezetében olvashatunk. Ezzel a névvel egy helyet, vagy hegyet jelöl az apostol, ahol valamiféle végső összecsapás következik majd be Isten ellenségei között. De kötődik a név a háború megszállottjaihoz is, akik a világot elpusztító háborút örvendetesnek vélik, és összekötik az új Messiás eljövetelével, amely az ő hitükre alapozott ideális világot fogja megteremteni. Jellemző ezekre az értelmezésekre, hogy mind az ellenség, mind a megmentő külső személy. Ez a nézet – az önismereti analfabetizmus talaján – kitermeli azokat a fanatikusokat, akik személyes kötelességüknek és hivatásuknak tekintik a háború előmozdítását, esetenként a gyilkolást, mintha az ő birtokukban lenne az igazság és igazságtevőként léptetik elő saját magukat. Ezek a fanatikus megszállottak valósággal világvége – rajongóknak mondhatók. Az igazhívők, illetve a magukat annak tartók és a destruktív erők összecsapásainak hátterében még az Atlantiszi történet is munkál, mint valamiféle elsüllyedt világvége.
Mindez persze nemcsak az egyéni lelkekben kavar hatalmas káoszt, hanem a politikát is átszővi. Végső soron a háborúkat a politika szokta kivitelezni, a politika teszi lehetővé a nyílt, vagy burkolt hadüzeneteket, és főleg a felfegyverzést. Területekért, nyersanyagforrásokért, kincsekért és főleg a „hatalomért” zajlanak az öldöklések.
A „világhatalom” mindig is csábító délibábnak számított, noha soha egyetlen nációnak sem sikerült úgymond megszereznie, de ma is elevenen ható vágy.
Régebben úgy gondolták, harcokkal lehet elérni. Nelson admirális a fél karját is elvesztette a Napóleon elleni háborúban. Ma a pénz a legfőbb eszköz, és a polgári lakosság felfegyverzésével, polgárháborúk kirobbantásával történik, és nem a politikusok viszik vásárra a bőrüket. Aktuálisan a Közel Keleti demokrácia exportálásában zajlik, az arab tavasz, a szír polgárháború, az ukrajnai helyzet mind lehetővé teszi az Armageddon tanulmányozását.

ÁM: AZ ÉLET ELPUSZTÍTHATATLAN!

Ezt a politikusok nem tartják szem előtt, ez nincs a tudatukban.
Ez pedig fenntartja a politikai elfajzás ördögi körét:

• a spiritualitás élhetőbb politikát teremtene,
• az élhetőbb politika a spiritualitás talaja lehetne.

A DEMOKRÁCIA ÖNELLENTMONDÁSAI

A természetes rend lelkekbe írt törvényei elhalványulását követően elértük, hogy „a farok csóválja a kutyát”, vagy a „sok lúd disznót győz” jelenségét.
A természetes renden a szakrális rendet értjük, amelynek még a deszakrális lejtőn is érvénye van. Az istenit még az ördögi megnyilvánulásokban is fel kell tudnunk fedezni, a visszaélések dzsungelében, ahol az adott szó helyét a hazugságok, az egyenes beszédet a megtévesztések, agymosások, körmönfont híresztelések, indulatrohamok vették át, és az egyenes gerinc, a tartás helyett ügyeskedő széllovasok tolonganak a politikai közéletben, hatalmas közéleti inkompetenciával.
Mindez persze a Vízöntő korszakba való átmenet totális káosza, mélylelki felbolydulás a lelkekben, akik természetesen nem találják a helyüket a társadalomban, csak éppen azt nem veszik tudomásul, azt nem ismerik fel, hogy a társadalom egyénekből áll. Nos a zavarodott emberek zavarodott társadalmából ez a kozmikus távlat vezetheti ki az embereket, amelyet a Vízöntő kor jelenít meg a kommunikációban, a szabadságban, az önismeretben, a morális erőben, az emberségben. A Halak aion által felépített hierarchikus rend felváltódik az individuum SZEMÉLYISÉGÉNEK kimunkálásából fakadó szakrális rend megtartásával, az egyén felelősségével önmaga, az élet és a világ léte vonatkozásában.
Jóllehet, talán már el is kezdődött az okulni és változni képtelen emberek III. világháborúja, a hódítás, az uralom, a birtoklás, a kapzsiság jegyében.
A feudalizmus rendjét felvált „demokráciában” talán a mennyiségi burjánzás jelentette a legnagyobb fiaskót:

• ennek legszélsőségesebb elfajzása a kommunizmus és a proletárdiktatúra,
• a „minden hatalom a dolgozó népé” szlogen könnyen átment a szabadrablásos kapitalizmus államiságunkat is veszélyeztető megcsúfolt „rendszerváltásba.

De egyre inkább kifogyóban vannak a demokratikus szlogenek, mint az egyenlőség, a szabadság, helyettük a valóság a menekült áradat, a szegénység és a felheccelt követelődzők jöttek.
A materialista-ateista marxizmus gazdaságfilozófiája ma már megmosolyogni való blöff, de sajnos évszázadnál is hosszabb ideig mérgezte a lelkeket. Azt látnunk kell, hogy az indulatok felkorbácsolásában igen hatékony tényező volt.
De a „népi népuralom” felfalja önmagát, felaprózódik, mert nincs muníciója a dimenzióváltáshoz, az önmaga fölé való kerekedéshez, a felülnézethez.
A legegyszerűbb növény is a FÉNY felé törekszik, amikor kibújik a földből.
Reméljük, az ember is megérti ennek az ÉG felé való törekvésnek a fontosságát, ahelyett, hogy a jobb- és baloldal vízszintes tengelyén imbolyogna a szédülésig.
A népi bölcsesség a mindennapok harmonikus menetével analóg.
A vezetésre pedig születni kell, többletenergiával kell rendelkezni, szakrális kívánalmai az ünnephez hasonlíthatók.

Mert a hatalom Istené, és nem a demokráciáé.
A vezetőnek pedig az a feladata, hogy az isteni rendet képviselje a nép számára.

ELKÉPESZTŐ KÉPTELENSÉGEK

Bizonyára az sem segítene, ha valaki megírná a politikai ABC-t, hiszen ugyanazon betűkből alkotható szavak és mondatok variációja végtelen. Tehát a kiforgatást nem úsznánk meg. Abban is nehéz reménykednünk, hogy a holisztika gyökeret ver a politikusok lelkében és a politika berkeiben, mivel a demokrácia alapvetően pártpolitika, márpedig a párt szó:

• a PART = rész, osztályrész, osztály, párt, fél, osztott mező a címerben jelentésű,
• beleértvén a pártolás attitűdjét is,
• a pártoskodás pedig, miként a szomorú tapasztalat is igazolja, az anarchia, a széthullás dinamikáját hordozza az integráltság helyett.

Ily módon a parlamentben a pártok parolázhatnak anélkül, hogy érdemi döntés, megoldás születne. A közjó, a közérdek csatamezöjén civilek és pártemberek végeláthatatlanul vívhatják meddő csatáikat:

•  a civileknek nincs igazi beleszólásuk az ügyek döntéseibe,
• a pártemberek pedig rész-szempontok elkötelezettjeiként békapersperspektíváikon alig látnak túl.

A pajzsként maguk elé helyezett fogalmak, mint:

• elitokrácia
• népképviselet,
• törvény,
• jog és igazság etc.

már régen kiüresedett, elhasználódott szavak, semmit sem védenek, csupán biztosítják az álló-, ideg- és hidegháborúkat.
Szólásszabadság és gyűlöletbeszéd, személyiségi jogok és karaktergyilkosság, befolyással való üzérkedés, a lobbi jól megfér egymás mellett jelenkorunk zűrzavarában.
A gazdasági, politikai, jogi, közigazgatási, államigazgatási fragmentumok nem állnak össze dinamikusan működő, egymást szabályozó integrált egységgé.

• projekció = kivetíti, amivel maga is nehezen birkózik, támadva védekezik,
• provokáció = játszik a tűzzel, a zavarosban halászik,
• paranoia = üldözési mánia, tabu témák.

De nevezhetnénk a hármast primitívségnek, pofátlanságnak és pszichózisnak is.
Tudjuk, hogy a francia forradalom 200 éves évfordulóján nem volt igazi rendszerváltás, csupán a politikai metronóm átlendült a másik oldalra. Az egypárti diktatúrából

• többpárti liberális demokrácia lett,
• szabadrablásos kapitalizmus,
• irreális meggazdagodás az irreális elszegényesedés talaján.

Mégiscsak annak a holisztikai elvnek kellene gyökeret verni a lelkekben, hogy

• a lelki élet,
• az erkölcs és politika,
• és a társadalom formálódása szerves egységben van.

A társadalom olyan, amilyen egyénekből áll.
Nem a mesterséges közösségépítés segítheti a lassan formálódó társadalmi tudat alakulását, és főleg nem a politikai performance-k, mint amilyen nálunk 2009-ben a miniszterelnöki választási bohózat volt, vagy az egy évig tartó amerikai elnökválasztási kampány.
A lelkünkbe írt örök törvényekhez kell igazodnunk, hogy elkerüljük ezt a sok elképesztő képtelenséget.

POLITIKAI KOORDINÁTA RENDSZER

Bármilyen bonyolult és összetett is a világ, a koordináta rendszer vízszintes és függőleges tengelye jó eligazítást tud nyújtani a tájékozódáshoz, még a politikai életben is. Bár itt a vízszintesség jobbára a bal- és jobboldalt jelenti világszerte, anélkül, hogy sikerülne egyértelműsíteni a két irányultságot, a függőlegesség, mint transzcendens pólus pedig szinte teljesen hiányzik a politikai közgondolkodásból, ehelyütt kísérletet teszünk ennek a szemléletnek a felvázolására. Mindezt voltaképpen a különféle TÖRÉSVONALAK kialakulása miatt gondoljuk fontosnak, amelyeket általában úgynevezett politikai földrengések, földcsuszamlások és viharok szoktak követni.
A jobb- és baloldalhoz fűződő, kicsit álszent, szolidaritást zászlóra tűző, szentimentális nézeteket tekintve azonnal fellelhető egy törésvonal:

• a „baloldal” a népi, a szegényebb, kiszolgáltatottabb rétegeket szokta jelölni,
• ők a populáris hangvételű politikai propagandának igazi táptalajt adnak,
• mivel sértettségként élik meg esetleges periférikusabb társadalmi helyzetüket, könnyen bekapják a horgot, hogy segíteni akarják őket a politikusok.
• jobboldal inkább valamiféle nemzeti hovatartozást tartalmaz,
• esetenként ennek totális negligálásával beszélhetünk kozmopolitizmusról is.

Tudjuk, hogy a politikai propagandák már-már az agymosás határát súrolják sok esetben. A képzetlen és félbemaradt emberek könnyen megtéveszthetők, indulatuk hamarabb elragadja őket, mintsem meggyőződésük kimunkálásán dolgoznának.
De hát tudjuk, a világ olyan, amilyen. A többmilliárd emberből álló emberiségbe mindenki beletartozik, még a holtak is, akik lelki és szellemi ujjlenyomataikat otthagyták a kultúrában, amely lényegében EGY. Ámbár beszélünk ellen-, szubkultúráról, kultúra kufárokról és sznobokról, a kultúrának is megvan a maga koordináta rendszere, amely eligazít. Mircea Eliáde megfogalmazásában a kultúra az ember lélektani jelenléte a világban. Jelen írás ezt a lélektani jelenlétet fókuszálja, nem tévesztvén szem elől a függőleges tengelyen jelzett ÉRTÉKHIERARCHIÁT:

• hierosz = szent
• arché = ősi rend

Vagyis minden teremtmény ebbe a rendbe tagolódik be, más lehetőség nem adatik számára.
Most, a Vízöntő kor hajnalán jobban terítéken van az ember és társadalom kapcsolata, de még nem eléggé köztudott, hogy a társadalom csak olyan lehet, amilyen emberekből áll. A követelőzők, kritikusok, a szószólók nem mindenkor veszik észre saját lehatároltságukat, békaperspektívájukat, félrevezető indítékaikat, amelyek nem hogy nem segítik, de egyenesen hátráltatják az értékhierarchiába való beilleszkedést.
Aláaknázó az úgynevezett egyházi és világi „hatalom” kettéváltsága is. Ez főként azért sajnálatos, mert a hatalom transzcendens jellegét még az egyház sem fókuszálja a közérthetőség szintjén. Ily módon a politikától bajos elvárnunk, hogy az egyre inkább elburjánzó mesterséges közegekben, identitásdiffúzióban szenvedő, gyökereiktől elszakadt embereknek irányultságot adjon az indulati- és érdekvezéreltségen túl.

A politikai koordináta vízszintes tengelye a tudattalan lélek rétegeit tartalmazza, a függőleges pedig az ehhez rendeződő társas-, társadalmi csoportosulásokat.

A függőlegesség egyben újabb és újabb dimenziókat, táguló tereket is tartalmaz.

GEOCENTRIKUS ÉS/VAGY HELIOCENTRIKUS VILÁGNÉZET

NE GONDOLJUK, HOGY CSAK A 17. SZÁZADBAN JELENTETT TÖRÉSVONALAT.

Rómában a De Fiori téren áll Giordano Bruno szobra, akit 1600. 02. 17-én itt égettek el elevenen máglyán, eretneknek bélyegezvén őt. A szobrot mintegy 300 évvel később állították. Az „eretneksége” egyszerűen ama állítása volt, hogy a világ végtelen, és nem a Föld a közepe, hanem a Nap. Ez totálisan szemben állt az akkori kor statikus szemléletével, amelyet hivatalosan mindenkinek el kellett fogadnia.
Nem gondolhatjuk, hogy az eltelt fél évezredben az emberiség kinőtte volna a dogmatikus gondolkodásmódot, és értené, mi az a KÖZÉPPONT. A mai közvéleményt az is megosztja, hogy Isten, – ha egyáltalán van – személyes valóság, vagy csak valamiféle ERŐ, energia, hatalom, etc. A keresztény egyház által képviselt személyes istenség sokaknál kiveri a biztosítékot. Ez világosan utal saját személyiségével kapcsolatos gondjaira.
Analógiát kell látnunk az EGO és a geocentrikus világkép között:

• az ember személyisége valóban ÉNTUDATÁBÓL fakad, amelyre 2 - 3 éves korában ébred rá, miközben az anyával való szimbiózison túljutott, megtanult járni és beszélni, vagyis mintegy kezdi birtokba venni a teret és időt, azok 3 dimenzióját.
• Ám – paradox módon – a későbbiek folyamán személyisége részben Énje ellenében alakul, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a MAG a földbe kerülve szétbomlik, amikor a növény kisarjad belőle.

Ennek legmarkánsabb futama 21 éves kor táján tapasztalható, amikor a társadalmi szerepvállalás kapcsán önös érdekeit fel kell áldoznia a közösség érdekeiért, vagyis az alacsonyabb értéket a magasabbért. Ebben az ÉRTÉKHIERARCHIÁBAN alakul ki az a moralitás, amit emberségnek szoktunk nevezni, és amely erősen különbözik attól, mintha a ragadozó fenevadaktól származtatnánk magunkat.
„Isten és közöttem ott állok én!” – fogalmazott egyszer egy fejlődésében megrekedt, örökösen lázongó nő, aki egocentrizmusában valóban elvesztette irányultságát, távlatait, átfogó látásmódját.

A TAPASZTALATI ÉN ÁLDOZATUL KELL, ESSÉK A VÉGTELENNEK.

Tapasztalati énünk mindenek előtt a szereprepertoárainkat foglalja magában, amelyet a családban, a rokonainkkal, a kortárs csoportokban, partner kapcsolatainkban, munkahelyünkön, különféle egyesületekben etc. töltünk be, kapunk meg, több-kevesebb sikerrel. Lássuk be, sokszor tágabb horizonton kellene otthonosan mozognunk, mint amire képesek vagyunk, ilyenkor lép fel a tanári, szülői, vezetői és egyéb szorongás. Nagyobb számú „ruhát” kaptunk, mint amekkorák vagyunk. Politikusokban sincs meg az esetek igen nagy részében az a méltóság, emelkedettség, bölcsesség, belső muníció, lelki többlet, amely őt a diplomáciai munkára alkalmassá tehetné. Sokszor láthatjuk a vörös szőnyegen zavartan csetlő-botló, kisebbségi érzésben őrlődő „diplomatákat”, akiket ki tudja, milyen áramlat dobott a pozícióba, amelyet nem tud betölteni.
Ma már nincsenek szakrális vezetők. Talán szakrális emberek lehetnek elszórtan a világban, akik visszavonultan élnek, hatókörük kisebbnek tűnik, mint a celebeké

A VÉGTELENSÉGRŐL nehéz beszélni. Ha mélyen belegondolunk, általában csak annyit mondunk, hogy nem tudjuk elképzelni. Olykor megélünk extatikus tágulást, boldogságban, mámorban, alkotási ihletben, a sikerekben, de a gravitáció hamar visszahúz bennünket a földi valóságunkba. Az úgynevezett HKÉ (halál közeli élmények) is tágítanak valamit szűk látókörünkön, sikerül kívülről, vagy felülről látnunk magunkat. Legalábbis a visszatérők így szokták ezt leírni. Az ilyen élmény áthangolja a hétköznapokat, hatással van a további életmenetre, mert a RÉSZVÉTEL élménye senkitől nem vehető el. A részvétel, a megélés a legmeghatározóbb személyiségformáló tényezőnk.
Amikor Kopernikusz (1473-1543) leírta a Föld és a bolygók Nap körüli keringését, igen megrengette a ptolemaiuszi statikus világképet, amelynek középpontjába a Földet helyezte, képzelte. Galileo Galilei (1564-1642) fél évezreddel ezelőtt elhangzott „És mégis mozog a Föld!” mondata ma is itt kering bennünk és körülöttünk.
Nem véletlenül idézzük a „felvilágosodás” korának csillagászait.
A 21. század – Vízöntő kori átmenet – nagyonis analóg a középkor szemléleti tágulásával, amelyet a vallási dogmák ellensúlyoztak.
Ma is folyik a világban vallásháború és mindenféle öldöklés.

A főállású politikusoknak, a „képviselőknek” is számot kell vetni lelkiismeretükkel, hogy egocentrizmusukat képviselik-e, vagy spirituális távlatokban gondolkodnak.

A FÉLKARÚ JOBB- ÉS BALOLDALIAK

Csak remélhetjük, hogy lassacskán lejár a félkarú óriások, vagy félszemű politikai kalandorok hatalmi inváziója. Fékezett látásuk, gondolkodásuk és mozgásterük, amely csak az egyik oldalról akar, képes, tud és mer tudomást szerezni, műfaji változtatásokat is eredményezett. Létrehozta a :

• a politikai bohózatot,
• a performancet,
• az új keletű "udvari bohóc" szerepeket,
• az érthetetlen, önmagát aláaknázó "igen, de." rövidhurkokat a közbeszédben,
• a szólásszabadság jogának védőszárnya alatt az uszításokat, gyűlölet keltéseknek, személyiségi jogok és méltóság megsértésének egész arzenálját,
• hogy csak a főbbeket érintsük.

Mindez a ló egyik, vagy másik oldala mellett - vagyis diktatúra, vagy demokratikus anarchia - futás jegyében, a lovon nyergelés helyett. Valójában azonban a függőleges értékhierarchia tagadása és negligálása jegyében libikókázva a vízszintességben. Ezt követik az "elkötelezett" politikusok és a műveletlen laikusok egyaránt.

A történelem malmai lassan őrölnek. A feudalizmus értékrendjének hajója biztonsággal szelte a vizeket egészen a francia forradalomig, amikor a királyi pár lefejezésével igen nagy léket kapott. Az ezt következő évszázad szabadságharcai és forradalmai, majd a 20. század világháborúi nem annyira a rendeződés, mint inkább a totális felfordulást eredményezték. Mindez az indulatok, a gyűlölködés, a hataloméhség, az irigység, a bosszú és főleg az istentagadás jegyében. Ebben az áradatban a szavak eredeti jelentése kézen-közön teljesen elkallódott, a materialista és ateista irányultság pedig létrehozta azt a szárnyszegettséget, amelyet a fentiekben félkarúságnak, vagy félszeműségnek neveztünk. Legriasztóbb, hogy maguk a bal-, illetve jobboldaliságnak elkötelezettek sem igazán tudják, miről beszélnek. Annyi bizonyos, hogy a baloldaliság a II. világháborút követően ott is tarolt, ahol az igazi proletárdiktatúrát nem tapasztalták meg, vagyis Nyugat Európában. Ennek a térhódításnak egyik oka minden bizonnyal az is lehet, hogy a világháborúban vesztes "jobboldalt" a fasizmussal, a nácizmussal azonosították. Ugyan a győztes, forradalmi baloldal a SZU-ban semmivel sem kevesebb koncentrációs tábort, munkaszolgálatot, népirtást, etc. hozott, de a fasizmussal szembeni szörnyülködés ezt elnyomhatta sokáig. Ily módon a baloldal minden felelősségre vonás nélkül gyakorolhatta diktatúráját az intézményi pozíciókban, a sajtóban, az oktatásban, a gondolat-, szólás-, vallás- és lelkiismereti szabadság teljes negligálásával. Sőt, a "lélek és szellem" totális száműzésével.

A nyugati baloldal valamiféle liberális fürdőzésen átesve, új színezetet tudott felvenni, amely a jelenlegi EU-ban is tud létezni, mindenféle önellentmondásos ideológiával, agymosásokkal. Ezekben olykor az egyén kultusza, máskor a kisebbségi identitáspolitika, esetenként a rasszizmus, a feminizmus, és egyéb "váltott lovakkal" való nyargalásra figyelhetünk fel. A Hajdanvolt nemzeti szocializmusból a "nemzet" száműzve lett, helyet adva - a már látványosan megbukott - multikultúrának, a "szocializmus" utópisztikus ködfelhője viszont továbbra is ott lebeg a proletárból könnyen kapitalistává átvedlett, a korábban magukat kommunistának valló egyedekben. A nemzet helyett kozmopolita, nemzeti állam helyett nemzetek feletti EU - valamiféle USA utánzat - több abszurd elfajzás melegágya lett.
Pillanatnyilag a legmarkánsabb abszurditás a migráns ügy:

• a NATO háborúzik Közel Keleten,
• Európa fogadja be a háborús menekülteket.

A jogrelativizmus ebben komoly segítséget nyújt:

• mert nemzetek ugyan nincsenek, illetve jobb volna, ha nem lennének,
• de nemzetközi jog van,
• és nemzetközi jogi védelem illeti meg a Közel Keletről elűzött, az arab tavasz folytán ellehetetlenített emberek áradatát.

Ez a jogrelativizmus teljesen el tudta maszatolni a gazdasági és politikai menekültek közötti különbségeket. Ennek következtében - szinte mondhatjuk, hogy a régebbi, egyiptomi sírrablók mintájára - virágzó új iparág született, az embercsempészet. Már több, mint 5000 ember lelte halálát lélekvesztőin a földközi tengeren, ezért senki sem felelős. Efölött a fél szemet is be lehet hunyni.
Mintha az UTÓPIA sem tudna kihalni a lelkekből:

• még ma is sokan hisznek a gazdasági egyenlőségben,
• mellette fizetett gyűlöletszónokok uszítanak,
• naiv "jogvédők" befészkelik a tudatlan tömegekbe magukat,
• és bomlasztanak minden mértékben.

Miközben minden párt a mennyiségre törekszik a tagok számát illetően, egymást megvető POPULIZMUS jelzővel fejezik ki megvetésüket, kritikájukat, iróniával fűszerezve.
A FÉLINTÉZKEDÉSEK egész arzenálja van divatban és használatban:

• értekezletek, konferenciák, bizottságok, intézmények, etc.

Ha egy-egy szlogen végképpen kiürül, vagy lejáratódik, - mint például a politikai korrektség - sebaj, jön helyette másik fél információt adó vezéreszme. Riadtan szemlélhetjük, hogy ennyi VISSZAÉLÉS mikor kerülhet újra rendes mederbe.
Mármint a visszaélés:

• a szóval, a beszéddel, a szavahihetőséggel,
• az etikai normával,
• az emberi méltósággal,
• a JOGGAL, (amely transzcendens),
• a közéleti szereppel,
• a hivatali hatalommal,
• egyszóval minden emberiességgel.

Csak remélhetjük, hogy lejár az ideje ennek az inkorrekt inváziónak, hogy kicsúszik a talaj az önjelölt, magukat "elitnek" nevezett közéleti szereplők lába alól, hogy a kapitalizmus inflálódni fog, mint a fedezet nélküli "tőke". Ugyanis a SZELLEMI ERŐTARTALÉKOK, ERŐFORRÁSOK pénzért nem vásárolhatók meg, illetve pénz nélkül is hozzáférhetők. Ez az igazi hatóerő!

„POLITIKAI KORREKTSÉG”

A politikának is megvan a maga tolvajnyelve. Ez pontosabban egy rétegnyelvet jelent, amelyet csak kevesek érthetnek, például a tolvajok, akik – reményeink szerint – kevesebben vannak, mint a nem tolvajok.
A tolvajok kirekesztik maguk közül a nem-tolvajokat, ezáltal csökkentik a lebukás veszélyét.
Ugyan nem kell különösebben vájt fülűeknek lennünk ahhoz, hogy politikai korrektségről hallván, azonnal ne a politikai inkorrektség jusson eszünkbe, mivel a dolgok párban vannak és az egyik pólus a másikat nemcsak feltételezi, de elő is hívja, mivel egymást dinamikus egyensúlyban tartják, működtetik. Élhetünk hát a gyanúperrel, hogy valójában politikai inkorrektségről van szó, ám ez még nem teszi világossá, hogy mi tartozik az egyik, vagy másik pólushoz.
Húzódik egy ív a bábeli nyelvzavar és a Pünkösdi nyelvek értése között:

• az elsőbe az azonos nyelvet beszélők sem értik egymást,
• az utóbbiban mindenki megértette azt az égi hangot, amelyet akkor lehetett hallani.

Elmondhatjuk, hogy a jelenleg is a bábeli nyelvzavar korát éljük, és ez nem a szavak csodálatos, tág jelentésbeli holdudvarából fakad, hanem az értetlen emberek értelmezéseinek értelmezéseiből, a részletekben való leágazásaiból, a lényeglátás hiányából, az indulati szinten való megfeneklésből. Ily módon, ha valaki indulatilag felhergelődik, előhívódik gyűlölete, irigysége, dühe, kígyót-békát kiabálhat másokra, az politikailag „korrekt” lesz. Ilyen hívószavak, amelyek a legvadabb dühöket képesek mobilizálni:

• a szexuális devianciához, a multikultúrához, az eltérő bőrszínű emberekhez, a bevándorláshoz, a fasizmushoz, egyéb diktatúrákhoz, a szegénységhez, az elmaradottsághoz, a „hatalomhoz” etc. fűződő attitűdjeink.

„Az” igazság tagadásának és a szabadosság kultuszának korában egyre kevesebb „norma” lesz elfogadott, így a normalitás kérdése is szőnyeg alá seprődik, úgy is fogalmazhatunk, hogy a normaszegés számít normálisnak.
A tabu témák özönében már-már olykor a megszólalás is aknamezőre lépésnek tűnik, és ha valakit rasszistának, fasisztának, diktátornak bélyegeznek, és a sajtó is kipellengérezi, az politikailag „korrekt”. Ennek az áldatlan propaganda- és sajtóhadjáratnak az elágazása a szólás- és sajtószabadság körüli rendezetlenség. Méltóságra, jó ízlésre, önfegyelemre, vagy bármiféle mértékletességre nem apellálhatunk ebben a témában, mivel a demokráciában a többség a hangadó, így hát a minőség könnyen elkallódhat. Ezt az általános értékválságban már fel is fedezhetjük.
Ez a mennyisé / minőség kérdés a popularizmust is érinti:

• ez eredendően az érdekek védelme volt,
• de a felhígulást követően inkább népszerűség hajhászás lett belőle,
• mind az úgynevezett „elit” pártok, mind a plebejusok pejoratív hangvételben alkalmazzák, ha az ellenfél elfogadottságáról van szó.

Vélhetően a politikai korrektség szóhasználat a baloldal terméke, akik megfertőződtek az osztályharc marxista elméletével, és valósággal keresik az ellenséget, akivel azután folyamatosan szembeszállhatnak. Ők csak a proletárdiktatúrában voltak kiváltságos osztály, sebezhetőségükből és kisebbségi érzésükből ily módon próbáltak tőkét kovácsolni, ez lett a „születési előjoguk”.
Persze soha nem szabad felednünk, hogy az értékhierarchia függőleges, a materialista/ateista szemlélet ehhez nem képes felemelkedni, és aki nem tudja a nem-tudását, az hangoskodik.
Amikor az igazság, a jog, a hitelesség, az adott szó súlya, a méltóság elvész, a magától értetődő természetesség helyébe okoskodás és mellébeszélés lép.
Így van ez a politikai korrektséggel is, amely lényegében a politikai inkorrektség fedőneve.

„LOPAKODÓ JOGALKOTÁS”

Bármilyen abszurd megfogalmazás, valójában fején találta a szeget abban a vonatkozásban, ahogyan a tudatlan, okoskodó, lázongók hőbörögnek, követelőznek, bomlasztanak. „Jogokat követelnek” nonszensz tetteik szentesítésére, elfogadhatatlan dolgok elfogadtatására, egyszóval jogot akarnak „alkotni”, anélkül, hogy tudnák, mi is a jog valójában.
Bizonyára nem tévedünk, ha a JÓ szó származékának tekintjük:

• miként az Úr a hetedik napon látta, hogy amit teremtett, az jó,
• ilyenformán elválasztódik a helyes a helytelentől, a rend az anarchiától, az igazság a hazugságtól, etc.

Sokat hallhatunk manapság az „új világrendről”,

• miközben a REND az van,
• az örök, amelyet nem kell és nem lehet megújítani, újrateremteni, megváltoztatni,
• mindössze kibillentünk abból.

Hiszen a nagy társadalmi felfordulás, amely mintegy két évszázada tombol a közéletben a francia forradalom óta, valójában ilyen kibillenésnek mondható:

• a rendből az anarchiába,
• az élet szentségéből a destruktív önpusztításba,
• árvíz jellegű kiáradása a rejtett ösztönerőknek, amelyek elementárisan törnek elő a tudattalanból, zabolázatlanul, medrüket vesztve, fergeteges erővel.

Mert a teremtett világban minden polarizáltságban létezik, jó esetben dinamikus együttműködésben, rossz esetekben a végletekben tombolva.
De a REND mindig legyőzi az anarchiát, amely maga a szétfecskendezett, működésképtelen energia. Persze ettől még nem kell feltételeznünk, hogy a nagy többség tisztában lenne azzal, mi a jó és mi nem, mint ahogyan a JOG TRANSZCENDENS LÉNYEGÉVEL sincs tisztában. Mi sem fejezi ki ezt jobban, mint a származékszavak nagy száma, amelyek forró kásaként kerülgetik a lényeget:

• mert más a törvényalkotás és más a jog,
• a jogrend, jogalkalmazás, a jogi határzár, a jogállam, a jogalany, a jogrendszer, a jogtiprás, a jogsértés, a jogot formálás valamihez, etc. valóban inkább szétzilálja ezt a magától értetődődést, mintsem valóban segítené a gondolkodást és viselkedést normális mederbe terelni.

Tekintve, hogy a parlamentáris rendszerekben az országgyűlés hozza a törvényeket, az alkotmányt, zavar van a fejekben azzal kapcsolatosan is, hogy kik művelik a politikát. Abszurd a felvetés, mert a KÖZÉLET az, amelyben mindenki részt vesz, a választott képviselők pedig főfoglalkozásként „űzik”.
A lopakodó jogalkotók tulajdonképpen azok a naiv és tudatlan civilek, akik hangadók szeretnének lenni a közéletben, és ezt lázadó serdülő modorban próbálgatják, mint akiknek félbemaradt a felnövekedésük. Belső kiforratlanságukat mintegy kivetítik,, a segítő és mindentudó szerepében próbálnak tetszelegni, miközben maguk is segítségre, útmutatásra szorulnak.
Az efféle abbamaradás, befejezetlenség alkalmassá teszi őket a részletekben való teljes megfeneklésbe, nem látják a fától az erdőt.:

• vaktában hadakoznak,
• támadva védekeznek,
• az összefüggésrendszerről fogalmuk sincs,
• olykor szerencsére szétpukkadnak, mint például a SZU túlfújt lufija.

Egyik riasztó példája ennek az elszabadult pokolnak a szólásszabadság:

• a gyűlöletkeltések, a gyilkos indulatok, az irigységek, a primitívségek kinyilvánításának „joga” felülmúlja a személyi jogok és az emberi méltóság jogvédelmét.

Sorolhatnánk a visszaéléseket a végtelenségig, amelyek abból fakadnak, hogy a jog transzcendenciáját nemcsak tagadják, de a jogrelativizmus útvesztőibe vitték, amely képes elmosni a határt a bűnös és az áldozat, a normalitás és a normaszegés között.
Tudnunk kell, hogy az államok rendje királyok nélkül is csak a szakrális rend lehet.
Ma a koronakutatók nagy száma  mélylelki  érdeklődésre utal ebben a témában.
Azt senki sem cáfolja, hogy a jogar az uralkodás jelképe.

:

A MÉRTÉK A DEMOKRÁCIÁBAN

Vajon a demokrácia a mérték szerint működő politika iskolapéldája, vagy csak lehetne?
A diktatúra milyen mérték szerint működik?
Lehet-e ezekre a kérdésekre egy olyan korból válaszolni, ahol a szakrális pólust negligálták? Hiszen ma már nincsenek szakrális uralkodók.
A királyi ceremóniákat, a diplomáciai fogadásokat, a bírói talárokat, a pápai testőrséget olykor már anakronisztikusnak érezzük. Már nem tér vissza a rizsporos paróka divatja, kiszorította a farmernadrág. De ettől még rengeteg mesterkéltség van érvényben közéletünkben a természetességgel szemben.
A feudalizmus bukását követően az ipari társadalmi forradalmak anarchiái különféle „demokráciákat” alakítottak ki:

• szociál-,
• kereszténydemokrata,
• népi-,
• liberális, bal- és jobboldali-
• il liberális, etc.

Megoszlik a vélemény, hogy vajon a demokrácia az a társadalmi rend, amely hosszú évszázadokon keresztül meghatározó lesz, vagy, akik kifogásolják, kigondolnak jobbat.
Ami kiegyenlítődést sugall a diktatúrával szemben a demokrácia vonatkozásában, az a „népi” elem, kicsit naiv, de az érzelmekre erősen ható feltételezés, hogy ebben mindenki részt vesz, mindenki egyenlő, beleszólása van a döntésekbe, vagyis MÉRTÉK a kormányzásban, mivel

• maga a többség a fék,
• mindenki érdeke szem előtt van,
• senki sem jogfosztott,
• a törvény előtt egyenlő.

Képviseleti demokráciánk van persze, amely rögtön aláaknázza a zavartalan működést, a személyes kapcsolat híján. Idegen, egymást nem ismerő emberek képviselik egymást. A törvényhozó parlamenterek nagy részét nem ismerjük. „Bárki” lehet, képviselő, aki bizonyos számú szavazatot összegyűjt. Az ügyek intézése intézmények sokaságán keresztül történik, idegen ügyintézőkön keresztül, akik személyes ügyekben döntenek közvetlenség, személyes ismeretség nélkül, megkérdőjelezhető hitelességgel.
A „hivatal” – bár vitathatatlan, hogy az ügyintézésben nélkülözhetetlen – valójában az élő folyamatokat megmerevíti, az általánosításban az egyéni jogok, érdekek, szempontok sérülhetnek, de a döntési jogkörök megkerülhetetlensége miatt ezek érvényesülnek. Ezt a problémát a „bürokrácia” kifejezés pejoratív csengése alá is támasztja. Hiszen a hivatali rendszer a mindenkori törvényhozói hatalmon épül ki. Ebben is annak a csupán csak remélt MÉRTÉKNEK a kibillenését láthatjuk, amely a nép és az úgynevezett hatalom között van. A hivatalnokok megvásárolhatósága és megvásároltsága ma már történelmi tény.
A másik mérték kisiklás magának a pártpolitikának a tényéből adódik:

• a párt = part, vagyis részletek képviselete,
• mindig valamilyen tetszetős szlogen, eszme, ígéret mentén szerveződnek,
• sokszor a sima hatalomvágy fedezeteként,
• speciális érdekekhez fűződő látásmódban.

Ebben a feldaraboltságban az anarchia könnyen úrrá lesz, integráltság helyett a széthullás következik be.
A vezetők és a vezetettek törésvonalát nemcsak a diktatúrákban láthatjuk, de a demokráciák is számtalan példát szolgáltatnak ebben a témában. Mintha a diktatúra a ló egyik a demokrácia a ló másik oldalán futna, a lovon való nyergelés helyett. A lovon való nyergelés a MÉRTÉK jegyében történhetne:

• ösztöneink megzabolázása,
• egyensúly a tudatos és tudattalan lélekműködés között,
• a kiforrott vélemények kialakítása,
• felelősség vállalás a tetteink kapcsán,
• a történik és tenni kell bölcs mértéke szerint.

Mert minden mérték szerint működik.
Minden mértéktelenség az önmaga mértékvesztésén vérzik el.
Minden anarchia legmasszívabb aláaknázója maga az anarchia.

TÖRTÉNELMI POKOLJÁRÁS

Ha valóban igaz, hogy „nincs új a Nap alatt”, hogy a történelem is folytonosságban ismétli önmagát, akkor nem nehéz felismernünk az analógiát az egyes emberek regresszív állapotaival, amelyben nem a saját korukat élik. Ezek a bakfis nagymamák, a hetvenes férfiak, akik aranyifjú korukat próbálják hajszolni, a magukat mindenhatónak képzelő Ödipális korukban megrekedtek, vagy a lázadó serdülők, akik soha nem nőnek fel, suhancok maradnak, de okosabbnak gondolják magukat a felnőtteknél. De idesorolhatjuk a negyvenes single karrier womeneket is, akik a húszas éveiket taposó selyemfiúkat tartják el, vagy az ötvenes, őszülő halántékú kispapákat, akik egyidőben lesznek kispapák és nagypapák.
A történelem mókuskereke a zsarnokság, a jogtiprás, a hatalomféltés, a hatalomirigység, a nyomor, a haszonlesés és egyéb anomáliák végtelen elágazásait forgatják meddő ismétlésekben. A legnagyobb anomália minden bizonnyal a háború, amely természetesen szintén rárímel az egyes ember lelkében dúló gyilkos ösztönre, aki azt gondolja, hogy ellensége elpusztításával a probléma megoldódok, és utána jobb lesz. Persze már igazán tudhatnánk, hogy a meg nem oldott problémák hihetetlen burjánzásra képesek, eszük ágában sincs elmúlni, vagy kimúlni. A problémák hihetetlenül virulensek, búvópatakként jönnek elő, sokféle megtévesztő alakot öltve magukra. Mindezt csak a problémák ENERGIATERMÉSZETÉNEK megértésével láthatjuk tisztán:

• a maradéktalan megoldás halmazállapot-változáshoz hasonlítható, ahogyan a vízből gőz lesz például,
• vagy dimenzióváltáshoz, azaz új frekvenciatartományba lépéshez a világ rezgőrendszerében,
• maga az „oldás” szó is beszédesen utal erre: ha a sót vízbe tesszük, az feloldódva megszűnik sókristály lenni, mert feloldódik.

Visszatérve a történelemre, a korszakoknak is megvan a maguk IDEOLÓGIAI KLÍMÁJA:

• ilyen például a rabszolgatartó görög társadalom demokráciája,
• a szabadság- egyenlőség-testvériség jelszava a francia forradalomban,
• az egyenlőség utópiája a kommunizmusban,
• az úgynevezett puha diktatúra a rendszerváltást megelőző években,
• a liberalizmus, neoliberalizmus (újabban a liberalisszimus),
• ateizmus, materializmus,
• etc.

Aphrodité megjárta az alvilágot szerelméért, csakúgy, mint Orpheus Euridikéért, a 20. századi emberiség pedig a világháborúk kényszeréért. Hiszen jól tudjuk, hogy az I. világháború békediktátumai méhükben hordozták a II. csíráit. Most pedig, a mesterségesen gerjesztett migráció kapcsán már érezhető a III. világháború vészteljes közeledése. Kereshetjük a gyökeret abban, Hogy Palesztina állammá való kikiáltása kézen közön immár hetven éven át megakadályoztatott, de ha csak az arab tavaszig megyünk vissza, ott is komoly konkrétumokat találhatunk. Mindenekelőtt a hat éve tartó szír polgárháborút kell látnunk, amelyet Amerika indított és tart fenn Európa rovására.
Ki gondol bele abba az etikai bukfencbe, amely a háborút úgy szentesíti, hogy a „háborús menekülteknek” politikai menedékjogokat biztosít Európában?
Ráadásul most ehhez a mesterségesesen gerjesztett invázióhoz még gazdasági menekültek is csatlakoznak. De ami még abszurdabb, hogy még az egyiptomi sírrablások intenzitását is felülmúló „iparág” jött létre röpke néhány év alatt az embercsempészetben:

• az NGO,
• a civil hálózatok,
• „emberjogi” alapítványok,
• egyéb anarchisták burjánzó tevékenysége folytán.

Virágzó iparág!
Az eredeti demokrácia exportálásától Közel Keletre, majd a fegyvercsempészet terjedésén át ma már humanitárius katasztrófának nevezi a jelenkor divatos eszméje:

• valójában a multikultúra csődjét kell elburkolni,
• a terrorizmus, a bűnözés, a párhuzamos társadalmak és egyéb vadhajtások mellett.

Háttérben egy olyan ambivalens viselkedéssel, amely hatalomirigysége miatt ugyan államellenes, de ha pozícióhoz jut, akár maradjon az állam.
De még ennél is abszurdabb, hogy hasadt világunkban a politika, a jog, a gazdaság részlet zsákutcákba terelve a problémák még bővebb burjánzását segítik elő, az értelmezések és mellébeszélések kíséretében:

• politikai cél nem fogalmazódhat meg egyértelműen akkor, amikor egy földrészt érintő destruktivitással állunk szemben,
• a jogrelativizmus már sikeresebben libikókázhat a hátsó gondolatok és érdekek labirintusaiban,
• így hát a gazdaság hasznossági elvet rá lehet húzni, hogy tudniillik Európának szüksége van a bevándorlókra. Nem kell firtatni, hogy taníttatásuk, ellátásuk, felzárkóztatásuk mennyibe kerül, úgysem lehet kiszámítani.

Történelmi párhuzamok a jelenkori pokoljárással a 16. -17. századi történésekkel fedezhetők fel a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció és ellenreformáció, majd a 30 éves háború eseményeiben. Akkor is a tudatos és a tudattalan lélekműködés ütközött, az egyházi dogmatika és a máglyán elégetett csillagászok között, vagyis a hit és a tudomány kettőssége, hasadtsága.
Most, a Vízöntő korszakba való átmenet idején milyen eszmére kellene figyelnünk?
Mert a Halak aion lezárult, vele a feudális rend is, ahol az értékrend hierarchiája tartott egyfajta rendet. Nem gondolhatjuk, hogy ezt a materializmusnak, ateizmusnak, kapitalizmusnak, a fetisizált és fiktív pénz eszméjének kell felváltania. A jelenkori pokoljárás megfékezése:

• az ÉGI Bölcsességgel,
• a kozmikus távlattal,
• a morális erővel, az önismerettel,
• az életszentség eszméivel történhet meg, csak ezekkel lehetséges.

Nincs szükség „új rendre", mert a világnak megvan a rendje.
Ettől tért el az emberiség történelme.
Újból fel kell ismernünk, fenntartanunk, csak ehhez lehet igazodnunk, hogy a mélységek megjárása után a magasságokba emelkedhessünk.
Azt is látnunk kell, hogy ez nem technikai kérdés.

2017  Szent László (1046.06.27.-1095.07.29.)
Jubileumi Éve, amelyben megemlékezünk trónra lépésének 940. – 1077 – és szentté avatásának 825. évfordulójáról.

AZ ÚJ VILÁGRENDEZETLENSÉG

A REND ADOTT, AZT NEM KELL ÉS NEM LEHET MEGÚJÍTANI.
A RENDTŐL VALÓ ELTÉRÉS AZ ANARCHIA.

A történelmi elembertelenedett és elistentelenedett folyamatokban sokféle anarchia szokott kialakulni, amelyeknek nyomában különféle kísérleteket teszünk a megújításra, megreformálásra, új alapokra helyezésre, a kezdetekhez való visszamenésre, amikor még minden rendben volt, vagy amikor az elfajulás kezdetét vette. Persze soha nem tudhatjuk bizonyossággal, hogy volt-e valamikor normális rend, és az mikor, hol és hogyan létezett és bomlott fel. Talán inkább a lélek mélye őrzi a világ kulcsának négykarú mérlegét:

amely dinamikus, ritmikus, irány és út az önmaga szabályozásában.

A REND a teremtés titka, minden tudás alapja:

• preegzisztens, vagyis nem teremtett, hanem a teremtés általa jött létre,
• a kozmosz tartalmazza,
• a lélekbe íródott.

Ha a kozmosz rendjéről való tudás elvész, a világról és önmagunkról szóló ismeretek darabokra hullnak, káosz lesz belőlük. Integratív funkcióját saját lelkünkből olvashatjuk ki.
A görög kultúra például a fent ábrázolt négykarú mérleg harmóniájából merített:

• az építészetben, szobrászatban, aritmetikában, geometriában, versmértékben, drámában, filozófiában, zenében, etc.
• mindenben ez munkált,
• ez hozta létre a kalokagathiát, azaz a szép/jó/igaz egységének felismerését.

A természetben is minden pillanatban fellelhető ez a fajta szabályozottság.
Szellemi életünk zsinórmértéke is ez, amely viselkedésünket modulálja, megrajzolja a társadalom hierarchiáját, az államvezetés jogrendjét.

A REND A LÁTHATATLAN TÖRVÉNYSZERŰSÉG.

A világ összefüggésrendszerében a látható és láthatatlan szféra együtt van.
Identitásunk és értékrendünk kialakulásának természetes menetében egyre tágabb horizonton illeszkedünk a család, a testvérek, a rokonok, a kortársak, a tanárok, a kollégák, a főnökök etc. csoporthatásain keresztül a társadalomba, a munkánkon keresztül a nekünk megfelelő helyre.
A családok felbomlásával ez az eredendő természetesség felbomlott:

• sokan a mások gyermekeit nevelik,
• az anyai teendők a bölcsődékre tevődnek át,
• a sok kisiklott, félbemaradt, meghasonlott, megkeseredett ember igazán nem tud hiteles példát mutatni,
• a világértelmezés békaperspektívában burjánzik el.

Társadalmi méretekben ez a zavarodottság még sokkal látványosabb, mint az egyéni tévelygésekben, főleg a politikában. Suhancok akarnak miniszterelnökök lenni, a pozíciók nagy vonzásában. A korrupció minden mennyiségben és sokféle formában terebélyesedik, egészen a választási csalásokig terjedő íven.

Az „új világrend” néhány agyament politikus találmánya. Talán nem tévedünk, ha a gyökerét a háborúkat követő, úgynevezett államhatárokat geopolitikailag átrajzolni akarásban véljük megtalálni. Ehhez persze társult a „jogállamiság” hangoztatása is, miközben a jogrelativizmus teljes ellehetetlenülést hozott az igazságszolgáltatásban. Továbbá a mindenféle ki-és betelepítésekkel a nemzetállamokat is sikerült meggyengíteni. A Közel-Keletre való demokrácia exportálással pedig az ott lévő törzsi szervezeteket végleg felbolygatni és menekülésre késztetni.
Az időjárásban is kedvezőtlen változások figyelhetők meg, a globális felmelegedés kapcsán hihetetlen természeti csapásokra kell felkészülnünk.
De mindez eltörpül az ideológiai cunamikhoz képest, amelyeknek megtévesztő és bomlasztó hatása már nagyon érezhető. Modern szóval ezt agymosásnak nevezik

AGYMOSÁS és/vagy AGYATLANSÁG

	Ha csak agymosnának, az a jobbik eset, mert kiszűrheted saját meggyőződésedet, még megtarthatod józan eszedet. De ha agyatlan vagy, minden a semmibe hull, a jó és a rossz is eltűnik nyomtalanul.
Bryan Cartledge: MEGMARADNI A magyar történelem egy angol szemével. Rubicon könyvek     A SZAKRÁLIS KIRÁLYSÁGTÓL TRIANONIG.
Sir Bryan Cartledge brit nagykövet volt hazánkban 1980-83 között. Különös és mély érdeklődés támadt lelkében népünk drámai fordulatokban gazdag történelme iránt, amelyekben mindig tapasztalható volt valamiféle szellemi megújulás. Megtanulta nyelvünket, és mintegy hétévnyi intenzív kutatás után megírta MEGMARADNI címen történelmünket a kezdetek kezdetétől, vagyis a népvándorlástól és honfoglalástól napjainkig. Elfogulatlan empátiával, tárgyilagos véleményeit foglalja össze, „csekély hódolatnak” nevezvén írását, amely első ízben 2006-ban jelent meg Angliában, a forradalom félévszázados évfordulójára, majd két év múlva a második kiadás és a magyar fordítás. Hihetetlen aprólékos tájékozottsággal ír a mondákról, legendákról, a magyar írásbeliséget megelőző időkről is, amelyek még a mai kortársaink köreiben sem mondhatók általánosan ismertnek. Pontosan látja azokat az elmozdulás pontokat történelmünkben, amelyek évszázadokon keresztül meghatározóak voltak:  a pogánylázadásokat a kereszténység felvétele idején, a Koppány felnégyelés történetét, amely a testvér viszályok gyökere lett évszázadokon keresztül, a választási lehetőséget annak idején a görög ortodoxia és a nyugat római kereszténység között, a kunokkal vívott csatákat és a tatárjárást, az Árpádház kihalását, a másfél évszázadig tartó török uralmat, a Rákóczi szabadságharcot és a fejedelem nehéz száműzetését, a Habsburg-kapcsolatok problémáit, a világháborúkat és Trianont, majd a kommunista diktatúrát, az 56-os szabadságharcot. A recenzens a sorok mögül – amelyet a szerző szellemi megújulásnak nevez – a szakralitásra figyelt fel, ezt fókuszálja: az Árpádházi királyok valóban szenteket adtak a magyar történelemnek és a keresztény egyháznak: István királyt, Imre herceget, Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Szent Lászlót, hogy csak a főbbeket említsük, említést tesz a SZENT KORONÁRÓL is, annak hánytatott sorsáról, ahogyan 1978-ban végül vissza került hozzánk. Érti, miként jelképezi, jeleníti meg azt a szakralitást történelmünkben, amely az igazság érvényesítéséért vívott harcainkban élt. A fensőbbséges bírálat teljes mellőzésével, objektív hangvételben elemzi a nemzetiségi kérdést, a királyok idegenekkel kötött házasságait, amelyekben mindig birodalmi érdekek húzódtak meg, és a bonyolult európai külpolitikát, a pápaság és császárság hatalmi harcaival, amelyek természetesen érintették és befolyásolták a magyar lehetőségeket és mozgásteret is. Ebből a felülnézetből fogalmazza meg azt az észrevételét, hogy egyfelől az ország több ízben történt három részre szakadása, másfelől a hosszú idegen uralmak alatt Trianon mintegy elő volt készítve, valójában már előbb „bekövetkezett”, mintsem azt ratifikálták volna. A belső integráltság hiánya ma is súlyos törésvonalakat alakít ki és tart fenn közéletünkben, amely nem elhanyagolható méretű. Drámai vétkek és drámai bűnhődések sorozata olvasható ki történelmünkből. Más megközelítésben és megfogalmazásban, mint Hamvas Béla tette, de lényegében a magyar föld és magyar lélek öt géniuszát írja meg több, mint 500 oldalon a szerző, amelyet, ha nem integrálunk, anarchikus széthullás következik be. Hatalmas bibliográfiát és névmutatót is találunk ebben a kitűnő könyvben, ahogyan egy angol kívülről, de igen valóságosan lát bennünket, magyarokat.
POLITIKAI JÁRVÁNYOK Gyűjthetnénk még tovább az elemzésre érdemes szóhasználatokat, de legyen a kevesebb több. Ha csak magát a „politika” szót vennénk górcső alá, máris nagy zavarodottságokat tapasztalhatnánk például a mindenféle demokráciák vonatkozásában. (népi-, szociál-, keresztény-, etc.)  Nem is beszélve arról, hogy a köztudatban a politika teljesen egybeforrt a HINTAPOLITIKÁVAL, vagyis a köpönyegforgatás minden mennyiségben való alkalmazásával: kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda… A sport „bunda ügyei” is elharapóztak a sportpolitikában, miként a demokrácia is összeforrott mindenféle ágazattal. Mióta a pestis-, tífusz-, lepra-, kolera-, himlő-, nemi betegség járványokkal sikeresen felvettük a harcot, azóta a KOMMUNIKÁCIÓS JÁRVÁNY pusztít: mint például a politikai korrektség (amely lényegében az inkorrektség fedőneve), a normaszegés lett a norma, lelkileg is elidegenedtünk önmagunktól, mentális eltompultság tapasztalható az IGAZSÁG, a VALÓSÁG érzékelése vonatkozásában, valamiféle tömeghipnózis a sajtó tején élve, amely vakon követi a legelképesztőbb ideológiákat is, mint például a nyitott társadalom, multikultúra, etc. Már a középkori pestisjárványoknál is feltételezhetünk valamiféle közös tudatállapotot, amelynek következtében tízezres nagyságrendben betegedtek és haltak meg emberek, míg sokkal többen megúszták azt. De elsősorban mindig a „külső” ellenséget fókuszáljuk: vírus, baktérium, gomba, szúnyogcsípés, élősdiek, allergia esetében a parlagfüvet. Csak nagyritkán figyelünk a lelki háttérre, az elfojtottságokra, a kreativitás akadályára, amely végül agresszióba, önagresszióba fordulhat át, de a többség a szteroidos kezelés mellett dönt. Allergiáról szólva, a politika is allergizálhat bennünket. Erre azonban nincs gyógyszeres kezelés Azt is látnunk kell, hogy a butaság mennyire képes gomba módra szaporodni, szinte feltartóztathatatlanul. Ilyen például a hiszékenység, amelynek folytán a választási ígéreteknek bedőlünk, vágyteljesítő szükségletből. A választók és politikusok egyaránt megvásárolhatók. A részletekben való megfeneklés – nem látni a fától az erdőt – egyaránt jellemzi a politikában mindkét felet. Így aztán vak vezethet világtalant. A mentális eltompultság teszi lehetővé, hogy minden téveszme termékeny talajra talál a hasadozott lelkekben. Az egyik legnagyobb járvány a Hans Kelsen (1881-1973) által bedobott JOGRELATIVIZMUS gondolata, amely a VALÓSÁG teljes elkendőzésére vált alkalmassá azáltal, hogy a jogot és igazságot kettéhasította. Azóta beszélünk „független bíróságról” – a világ összefüggésrendszerében. – Pedig csupán a legnagyobb mértékű befolyásolhatóságról van szó. A marxista-materialaista-ateista ideológia is átitatta a köztudatot, sikeresen száműzte a társadalmat anyagi szintre, a szellemiség teljes száműzésével. A jog fentiekben vázolt relativizálódása a politikáról való leszakadást is lehetővé teszi, a végtelenített jogi vitákat, csűrés-csavarásokat végül úgynevezett POLITIKAI NYOMÁSGYAKORLÁSSAL el lehet dönteni. Igen, van valamiféle tömegpszichózis, amely lehetővé teszi a fizikai járványokat, és a közéleti megbetegedést is elősegíti. De ne feledjük, hogy a világ központja a spirituális szférában van, nem az anyagban. Az aradi vértanúk Barabás Miklós litográfiáján: Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos Gróf Batthyány Lajos (Pozsony, 1807. február 10. - Pest, 1849. október 6.)
A REFORMÁCIÓ FÉL ÉVEZREDE A LELKI ÉLET, AZ ERKÖLCS ÉS POLITIKA, A TÁRSADALOMFORMÁLÓDÁS SZERVES EGYSÉGBEN VAN. Kerek évfordulókon szeretünk visszatekinteni. Ezt tesszük most is. A reformáció kapcsán az egyház megújulása kapcsán górcső alá vesszük a reneszánsz és humanista gondolat 16. – 17. századát is egy körképben, amelyet az asztrológiai mandalán helyezünk el. Mert nemcsak a vallás újult meg ebben az időben, hanem hatalmas szellemek születtek le a Földre, akik más nézőpontokból vizsgálták a világot és az életet, tágabb horizontot nyitottak: a képzőművészetben, a drámaírásban, az oktatásban, a regényírásban, a reneszánsz szellem megidézésében, a gyógyászatban, a titkos társaságokban, a misztikában, a reformációban, a földrajzi felfedezésekben, a csillagászatban, a zenében. Ebből a körképből mindenekelőtt a reformációra fordítjuk figyelmünket, bár tudjuk, hogy a világban minden mindennel összefügg, vagyis nem elszigeteltségről, lehatároltságról van szó. Azt is tudjuk, hogy a mandala középpontjában összetalálkoznak a poláris párok, mert ez a mozdulatlan mozgató mindennek az elindítója. Bár a történelemből a vallás és a politika (ádáz) kettéválását láthatjuk, főleg hatalmi kérdésekben, lényegében a tudatos és a tudattalan lélekműködés ütközetét olvashatjuk ki, amely a mostani időkben is univerzális probléma mind az egyéni, mind a közéletben. Nagyobb távlatú kettéváltságát a látható és láthatatlan világ, más szavakkal az evilág és túlvilág reprezentálja. Fél évezreddel ezelőtt a reformáció és reneszánsz jelezte a megújulást, ez a jelen idők Vízöntő korszakába való átmenettel analóg. Ám ma világosabban meg tudjuk fogalmazni azt a holisztikai elvet, felismerést, hogy a lelki élet, az erkölcs és politika, a társadalomformálódás szerves egységben van egymással. A keresztény vallást, - amely a nagy üldöztetések ellenére, vagy éppen azok által segítve – Nagy Konstantin császár tette hivatalos vallássá 313-ban egy égi látomást követően: „IN HOC SIGNI VINCES!” (e jelben győzni fogsz). A birodalom fővárosa Konstantinápoly lett, Bizáncból átváltoztatva. Ez volt a Kelet és Nyugat közötti első nagy szakadás. A lélekműködés analógiáján Kelet a tudattalant, Nyugat a racionális lélekműködést jelképezi. A Luther Márton által elindított reformáció előzménye a humanizmus eszmeáramlata volt. A tudomány elidegenítése az embertől sok farizeus és álszent egyházi nézetet tett uralkodóvá. Egyik kiemelkedő humanista filozófus Desiderius Erasmus (1469-1536) volt. Jellemzi a kort a nemzetállamok megerősödési tendenciája, a pápai fennhatóság alól kitörni igyekvő uralkodók függetlenedési törekvése. Angliában VIII. Henrik szakít Rómával, megalapítják az anglikán vallást. A nyugati katolikus egyház látszólagos egysége mögött komoly válságok alakultak ki: a pápák „avignoni fogsága” (1309-77), az „ellenpápák kora” (1414-ig), a különféle eretnek mozgalmak, mint például az albingensek, valdens, bogumil, etc. a huszitizmus. Mindezek az ellentétek végül 1517.okt.31-én Luther 95 tételének a Wittenbergi vár kapujára való kifüggesztésével kirobbantották és valamiképpen egybefoglalták azokat a megújulási törekvéseket, amelyek a korábbi lelki-szellemi szabadság korlátozásai nyomán elfojtódtak. Hosszú pereskedések és kihallgatások után 1555-ben került sor az augsburgi vallásbéke megkötésére, amelyben a lutheránusok egyfelől végleg elkülönültek a katolikusoktól, másfelől megfogalmazódott a feudális egyház és a társadalom rendje: „akié a föld, azé a vallás” elvben. Vagyis a feudális rend alapja a föld, a feudum, viszont Isten léte megkérdőjelezhetetlen. Szemben a mai kapitalizmus „eszméjével”, ahol az érték a fiktív, aranyfedezet nélküli pénz, és felvállaltan materialista és ateista, az anyagba ragadt gazdásági céloknak elkötelezett rendszer. Természetesen a megfeleződések nem értek véget az evangélikus egyház megalakulásával, létrejöttek a református, az unitárius etc. felekezetek, és hitviták alakultak ki. Ilyen volt például az „eleve elrendelés” (predestináció) elve, amely lényegében a szabd akarat cáfolata, és minden emberi igyekezet, törekvés fölösleges, hiábavaló voltára utal. Katolikus reformról is tudhatunk: megjelentek a harcos szerzetesek, létrejött az inkvizíció, vagyis fellépett az ellenreformáció. Legfőbb támasza a jezsuita rend lett, Loyolai St. Ignác (1491-1556) által megalapítva 1540-ben. Összességében elmondhatjuk, hogy ha a vallásból hiányzik az igaz istenhit, a politikából annak lényege, vagyis a közélet és közjó eszméje, innentől már csak az érdekek, a politikai intrikák, a hatalmi harcok színtere a társadalom, meghasonlott emberekkel és mélységes tudatlansággal. Sajnos a technika túlméretezettsége sem a lelki-szellemi emelkedésünket szolgálja, hiszen már az első ipari forradalom, a gőzgép is elindította az elidegenedés folyamatát, amelyet a múlt században az atombomba, a robotemberek, a mesterséges intelligencia etc. csak tetéznek. Ám ha sikerül merítenünk a 16.-17. század üzeneteiből: újrafogalmazhatjuk az Istennel való kapcsolatunkat, megtanulhatunk adekvátan kommunikálni, önismeretre tehetünk szert, belső, etikai mércénkhöz igazodhatunk, jobb emberek leszünk és a Vízöntő kor társadalma is emberszabásúbb lesz, ahol az égi bölcsesség behatol a földbe, a lelkekbe.
Daniel Friberg: A JOBBOLDAL VISSZATÉR  Arktos London 2016. „A METAPOLITIKA RGYEBEK MELLETT AZZAL FOGLALKOZIK, HOGY MEGHATÁROZZA EGY ADOTT TÁRSADALOM AZON KÖZÖSSÉGEIT, AMELYEK NEM RENDELKEZNEK POLITIKAI ÉS IDEOLÓGIAI KÉPVISELETTEL.”
A szerző a svéd bányászati cég vezérigazgatója, a Motpol svéd metapolitikai think tank alapítóinak egyike. Hét gondolatkörben foglalja össze jelen kötetében azokat a szellemi erőforrásokat, amelyek az igazi társadalmi megújuláshoz kellenek a francia forradalmat követő sokrétű kisiklás után. Gyulai Anna kitűnő fordításában olvasható magyarul ez a valóban korszakalkotónak mondható könyv. 2005-ben kezdett szervezkedni a göteborgi egyetem jobboldali diákjainak egy kis csoportja. Egy évvel később alakult meg a Motpol nevű think tank, a régi, impotens jobboldal megújítására. Ma már on-line kulturális magazinná nőtte ki magát. Leghíresebb szemináriuma az évente megrendezett Identárius eszme konferencia, valamint az Arktos Kiadó létrehozása, amely kiadványaival nemzetközi sikerre tett szert. A baloldal „sikermenete” a francia forradalomtól veszi kezdetét, és a II. világháború után tetőzhetett, elsősorban a jobboldali, fasiszta eszmék által keltett ellenérzések nyomán. Ma már fizetett gyűlöletkampány, érthetetlen ideológiai fixációk, utópiák, fantazmagóriák, bizarr társadalmi kísérletek jellemzik, a nemzetközi tőke által segített kormánymegbuktatások, demagógiákkal kiegészülve. Ezek egyike az anyagi jólétbe és egyenlőségbe vetett naiv hit, amelynek mélyén a proletár irigység izzik. Destruktív szűklátókörűségük az ÖRÖK ÉRTÉKEK és ESZMÉK irányában teljesen zárt. Idetartozik az IGAZSÁG, a VALÓSÁG. A kapitalizmus materialista-hedonista fogyasztói társadalmat alakító fiataljai a silány eszmék nyomán mintegy a levegőben lógnak, elvesztették saját maguk és generációjuk gyökereit, láncszemszerű összeköttetését a régmúlt és a jövő között, nincs történelmi emlékezetük, és igazi identitásuk sem. Töredezett és relativizált virtuális világban lebegnek, gravitáció nélkül és olyan üres absztrakciókat hajtogatnak, mint például a liberális demokrácia. A feudalizmus feloszlása és az iparosodás nagyban segíti ezt a fajta káosz kialakulását, az anómiát, a szélsőséges individualizmussal és az emberi jogok zászlóra tűzésével olyanok szájából, akiknek fogalmuk sincs a jog, a kultúra szentség vonatkozásáról. A METAPOLITIKA egészében kívánja megérteni és feltárni a társadalom szervezetét, amelynek fontos kiinduló kérdése: MI A HATALOM? mi a jog? a közbeszéd felelőssége, az igazi értékrend, az ábrándokat kergető szélmalomharc helyett. Orientációs pontok a metapolitikában: identitás, önismeret, ember és társadalom kapcsolata, gazdaság és politika, parlamentarizmus, erőszak helyett konszenzus, dialógus és véleménycsere. Az IDENTITÁS nyelven, kulturális és családi gyökereken, nemzetiségi hovatartozáson, társadalmi részvételen alapul, nem egyszerűen egy véleményen, szexuális beállítottságon, a média által hirdetett jó benyomáskeltés is a része. A marxista eszme, amely szerint a társadalom abszolút alapja a gazdaság, szerencsére ma már megbukott, de sokáig mételyezte az agyakat a gondolat, hogy a világ = piac és hogy az idő pénz. A társadalomnak a TERMÉSZETES KÖZÖSSÉGEK fontos alkotóelemei, mint például az egyházak, a kulturális és sport egyesületek, helyi történelmi körök, etc. nem valamiféle absztrakt világ és emberiség tagjai vagyunk, hanem konkrét politikai, kulturális, történelmi, családi valóságban létezünk. Nem a multikultúra és a kulturális relativizmus a világ népeinek együttélése. Az amerikanizmus mennyiségi tömegkultúrájának hatását csökkenteni kell, a demokrácia exportálását le kell állítani. Az önjelölt politika „elitek” helyett hiteles spirituális politikai kultúrát kell művelnünk. A kommunista anarchia által formált közvéleményt nem könnyű rendes mederbe visszaszorítani, de mindenképpen ezt kell tennünk, parlamentáris eszközökkel. A szerző világosan rámutat Amerika II. világháborút követő külpolitikájára, amelynek területe Közel-Kelet, rejtett célja pedig Európa gyarmatosítása. A felbérelt és mesterségesen támogatott migrációs hullám a „béke vallását hirdeti” – paradox módon – terrorizmussal és bűnözéssel. Az inkompetens és impotens európai kormányok ezt a kihívást alig képesek átlátni, kezelni pedig végképp nem tudják. Miközben a baloldal lelkesen feminizálja a férfiakat, a pozitív diszkrimináció is dívik. Az iszlamizáció olykor az ateista lelkekben termékeny talajra talál. A nemi identitásdiffúzió is látványosan arat a baloldali világőrületben. A nemek teljes egyenlőségének és azonosságának baloldali mítosza ma már a „Gender-STUDIENS”-be torkollott. Láthatjuk, hogy az elfajulásnak nincs felső határa a perverz irányultság és az aberrált politikai ideológiák vonatkozásában. A maszkulin karrier womenek és a feminizált férfiak agymosó ideológiája helyett jobb lenne reálisan látni a két nem egymásra ítélt, ám ellentétes dinamikáját a poláris világban. Mert ez a két erő tartja fenn a világ működését. Ezeket elkenni, összemosni akarni annyira abszurd, hogy nem lehet szavakat találni rá. Metapolitikai szótárt is találunk D. Friberg könyvében. Leírja, hogy a francia forradalomban titkos társaságok működtek közre, ezekből lobbik, érdekcsoportok lettek. A metapolitika is a közvéleményt és a törvényalkotókat akarja befolyásolni, de ezt szellemi módszerrel, nem hatalom irigységből fakadóan. A tennivaló tekintetében nem vagyunk könnyű helyzetben: a politikai nihilisták pesszimizmusával és cinizmusával nem könnyű felvenni a harcot, az is tény, hogy a baloldal adott egy „szellemi amputációt” a világnak. De a gondolat/szó/tett egysége szellemileg felfegyverez bennünket ebben a politikai harcban, amelynek mindenki részese. Sohase felejtsük el, hogy a TERMÉSZETES REND mélyebben gyökerezik az emberi lélekben, mint bármely „Gender oktatás”. A társadalom sejtjei a családok. „Mert ha test szerint éltek, meghaltok. De ha a test cselekedeteit a lélek által megöldöklitek, éltek.” (Róm. 8/13)
TÁRSADALMI VISSZÁSSÁGOK A GAZDASÁGOT A TÁJ, A POLITIKÁT A NÉP HATÁROZZA MEG. A hímzéseknek és szövéseknek van színe és fonáka. Ám néha kétoldalú szövéseket is láthatunk, ahol a két oldal nem különbözik. Hímzéseknél azt szoktuk mondani, hogy a szálakat el kell kötözni, különben felfejtődik az egész és a hímzés tönkremegy. Csodálatos dolog az analógia, ahogyan a cseppben a tenger, a pillanatban az öröklét, a részben az egész meg tud jelenni. A kapcsolatokban és példázatokban is az azonosságok rajzolódnak ki. Nos, ebben a vonatkozásban beszélhetünk: a társadalom, szövedékéről, szövetéről, amely egyszerre folyamat és kialakulás, láthatatlanul működik, alig megfigyelhetően, mindenki alakítja. A SZEMÉLY MINDEN KÖZÖSSÉG ALAPJA, legyen szó családról, törzsi szervezetről, munkahelyről, vagy államról. A PERSZÓNA = személyiség szó áthangzás, valamin keresztül való szólást jelent. A társadalom is személyekből áll, akik egyfelől körülhatárolt egyedek, másfelől viszont illeszkedő részek. Ez az illeszkedés a többiekhez a hímzés öltéseihez hasonlítható. Horgolásban és kötésben pedig a szálak vezetéséhez vízszintesen és függőlegesen, amelyek a szemek áthúzásában metszik egymást. Így lesz a fonálból kétdimenziós szövedék. De persze társadalmi mértékű szerveződésekben ez fajta egyöntetűség igen gyakran felbomlik, mérték híján az illeszkedés helyett törésvonalak alakulnak ki, ezekből lesznek a politikai földrengések és földcsuszamlások, amelyeket napjainkban egyre gyakrabban láthatunk. A hangyáknak van vezérhangyájuk, a méhek társadalmában minden méh tudja a helyét. Az embereknél ez sem ilyen egyszerű: sok önjelölt vezetőnek nincs igazi többlete, muníciója ahhoz, hogy másokat irányítson, erkölcsi erő híján pedig visszaél a hatalommal. Igazi hatalomgyakorlás helyett csupán hatalmaskodik, nincs igazi áttekintése a helyzetekről, belső erejének hiányát fenyegetésekkel, erőszakkal próbálja kompenzálni. Félelmet kelt, amelyre a válasz lehet meghunyászkodás, agresszív visszatámadás, esetleg együttműködési próbálkozás. A NEMCSELEKVÉS hatalmát kevesen ismerik. Pedig ez a belső erő kifejlesztésének fontos lehetősége, a tartás megőrzése, a meggyőződés fel nem adása mellett. Akiben van türelem, kitartás, bölcsesség, az az efféle visszavonulást belső erejének fokozására fordítja, nem kapcsolódik a torz folyamatok fenntartásába. Nem lesz a világőrület aktivistája. Fentebb utaltunk arra, hogy a közösség alapja a személy. Tovább kell vinnünk a gondolatot a NÉP fogalmának tisztázása felé, mert az egy helyen született emberek genetikailag tartoznak egybe, a személyes és családi tudattalanon túlmenően a nemzeti, társadalmi, politikai lelki rétegben. Ez lényegében markánsan kirajzolódó frekvenciatartományt jelent, rezonancia készséggel és lehetőséggel. A materialista-ateista ideológia a lelket is negligálja, jó talaja a kapitalizmusnak, amely a gazdaságot tisztán a haszonelvűségen értelmezi: az időt pénznek, a világot piacnak, főfoglalkozásnak a kereskedelmet tekinti. A pénz aranyfedezet nélküli, és ingatag értékrendje krízist krízisre halmoz. Valamiféle „egypólusú” világban próbáé gondolkozni, a hatalom és a jog transzcendenciájáról sincs fogalma. A fiktív pénzbe és a fegyveres erőszakba vetik minden bizalmukat. A REND struktúrateremtő, integratív funkciója helyett burjánzó anarchia és széthullás tapasztalható. Idő, energia és tettek elfecsérlődése. Ahol az ember megjelenik, ott a természet is komoly károsodást szenved: taposott ösvények helyett sztrádák épülnek, sínek hálózzák be a földanya élő testét, alagutakat, vezetékeket, mélyépítményeket fúrnak a testébe, kiirtják az erdőket, betonrengeteg városokat építenek, mérhetetlen mennyiségű szemetet halmoznak fel, etc. A csillagvilággal való kapcsolatot nem az űrrepülés alakíthatja ki, nem ez az igazi távlat és a transzcendencia. Mesterséges, művi, élettelenség jár ezek nyomába, környezetrombolás. Pedig a gazdaságot a táj határozza meg, az időjárásnak alávetetten, a széljárástól, napsütéstől alakítva. Sajnos, inkább tájrombolást és életellenességet tapasztalhatunk gazdaság vonatkozásában, mint ahogyan a társadalom is szétzüllik a visszaélések és tudatlanság miatt, amelynek következménye a személyek meghasonlása lesz, az egészséges társadalmi tudat helyett.
HOMO POLITICUS Ez az erő még azokból is előtör, akik azt akarják gondolni és érezni, hogy utálják a politikát. De a politikát nem lehet utálni, sem mellőzni, vagy kikerülni, mert a politikába mindenki beletartozik, a politikát mindenki magában hordozza, mert a politika mindenki lelki mélyrétegének része, társas-társadalmi lényünkből fakadóan. Persze, aki csak részleteket képes látni csigaházában, az a hatalommal azonosítja, anélkül, hogy tudná a hatalom transzcendens lényegét: vagyis a HATÁST, amelynek révén az energiánk dinamikája módosul, átalakul, kicsiszolódik, meggyőződéssé alakul. Közelebb kerülünk az igazsághoz, a valósághoz, a lényeglátáshoz. A politikai tisztánlátás kimunkálása a lélekben valóban a kultúra részét képezi.   HOMO POLITICUS A politikának mindenki részese, a politika minden embernek egyik lelki rétege. Propaganda, kampány, agitáció, harsány ágálás, látványos ágaskodás. Miért akarod a hangod hallatni minden áron? Miért pártoskodsz, egyik parton maradva? Mint inkább átlátni a túlsó platformra, hogy a közélet közepén közösséget vállalva igazi politikus lehess? Részrehajlás helyett. Mert az Egész az Igaz! A részletekben az ördög lakik, aki bomlaszt, rombol, hasít,  a lelki meghasonlásig. Ha külső megerősítésre vágysz, belsőleg lankadt vagy. A megfelelni igyekvő híján van az önbizalomnak. Homo politicusnak születtél, mert közéleti is vagy.

A „WANT TO BE” SZINDRÓMA

IDENTITÁSVESZTÉST, ÉRTÉKVÁLSÁGOT, SZEREPTÉVESZTÉST BŐVEN TALÁLUNK MANAPSÁG AZOK KÖRÉBEN, AKIK POLITIKUSNAK KÉPZELIK MAGUKAT ÉS AZOK SZERETNÉNEK LENNI.

A politikai ámokfutók népes tábora sajátságosan ellensúlyozódik a kiábrándultak, a sem ide, sem oda nem tartozók, politikai közömbösséget mutatókkal. Választásoknál egyre gyakrabban tapasztalhatjuk azt a megoszlást:

• a hangadók pártját, akik valamilyen eszme köré képesek csoportosulni,
• a hatalom irigyeit, akik lázadók, behódolók, megvásárolhatók, köpönyegforgatók,
• a passzív rezisztenciába vonulókat, akik nem mennek el szavazni és esetenként azt sem tudják, ki a miniszterelnök, vagy köztársasági elnök.

Mindhárom túlkapás visszavezethető a személyiség kialakulásának kiforratlanságára, félbemaratottságára, valamilyen fokon való regressziójára, egyszóval a rossz irányultságra. Mindez kitermelte ebben az anarchikus átmenetben, amelyben most élünk, a vakmerő lobbizókat és felelőtlen hobbizókat. Az átmeneti anarchia pedig a feudális rend tagadásából és a Vízöntő aion értékrendjének részleges ismeretéből fakad:

• a szabadság hangoztatásából – a lehetőség negligálásával,
• a szavakban és tettekben való túlkapásokból – a felelősség és a következmények mérlegelése nélkül,
• a határok támadásával a MÉRTÉK mélységes nem tudásából fakadóan, holott minden sejtnek is van határa,
• a hatalomvággyal, annak transzcendens tudata nélkül,
• önkény, tájékozatlanság, félműveltség, tudatlanság csőlátásával, esetenként rosszindulattal aláfestve, vállalt, vagy tagadott ártó szándékkal.

Röviden: felületesség, távlat és mélység nélkül.
Ha netán egy képviselő, akit a pártja bejuttatott a Parlamentbe meghasonlik az eszmével, amely korábban vezérelte, kilép a pártjából, persze mandátumát megtartva és „függetlenként” őrzi helyét egy összefüggésrendszerben. Igen jóban kell lennünk a paradoxonokkal, ha nem akarunk megrökönyödni.
Bevetvén némi pszichológiai ismeretet a képzeti létezés (want to be) témájába, azt kell mondanunk, hogy

• az ötéveskori, Ödipális szinten való megrekedtség valamiféle mindenhatósági képzettel párosul. A magyar politikában például a 2OO9- ben zajlott minszerelnökválasztási bohózatban öltött formát, és meg is ismétlődött a főpolgármester választásnál is. Most is hasonló helyzet alakult ki. 1%-os pártok frontembere is azt képzeli magáról, hogy neki kell miniszterelnöknek lennie hazánkban.
• A lázadó, kötözködő, kákán is csomót kereső ellenzék-ellenség serdülőkorát éli, amikor, ha lehülyézi a tanárt, azt gondolja igazi, menő fej. Ám a lázadás jobbára behódolásba szokott átváltani, partizánmozgalmak ritkán termelik ki magukból az igazi munícióval rendelkező vezetőt. Ehhez bölcsesség kell, az pedig nem a szétfecskendezett energiában forrhat ki.
• A másik pszichológiai tájékozódási lehetőség a függőleges értékhierarchia, amely a csakrák mentén is kirajzolódik:

  1. indulat, túlélés,

  2. párharc,

  3. értelem- érzelem-akarat egyensúly, mint személyiség pillér,

  4. szeretetenergia,

  5. kommunikáció,

  6. a pólusok egybelátása,

  7. a tudván tudás világossága.

Már-már a patológia határát súrolják a világszerte tapasztalható úgynevezett politikai karaktergyilkosságok, mármint:

• a sárdobálás, a rágalmazás, a hazudozás, a gúny, a gyűlölet, az irigység,
  a rivalizációs agresszió, az ármány, etc.

Már Krisztina svéd királynő is megfogalmazta: „Az emberek mindig azt szokták leginkább ócsárolni, amit nem képesek megtenni.” Más szavakkal minden gyűlölet hátterében öngyűlölet munkál. De a közéletet megfertőző gyűlöletkeltés igen ragályos és veszélyes, miközben ellene tenni, megakadályozni, megelőzni alig lehetséges. Ez az első csakra felségterülete, ahonnan még hat lépcső vezet a tisztánlátásig. Az arab tavasz is az indulati vezéreltség jegyében borította lángba Közel-Keletet. Persze már sokak előtt világos, hogy ez Amerika fegyverpiaca, a demokrácia exportálásába csomagolva.
A fegyver lobbinak köszönhetően a külföldről pénzelt, provokált és támogatott kormányellenes megmozdulások napi történelmünk részei, hiszen a fegyvereket azért gyártják, hogy gyilkolhassanak velük.
Tény, hogy a feudális rendben is voltak túlkapások, visszaélések, helytelenségek, de
A SPIRITUÁLID VILÁG ÉRTÉKRENDJÉT LEKÉPEZTÉK.

• Ennek próbált a helyébe lépni az élettelenítő ipari forradalom a mennyiségi termeléssel,
• a materialista szemlélet, amelyben a lelki- etikai-szellemi értékek nem léteznek,
• a spirituális pólus hiányában fellépett az anarchia, a darabokra hullottság, a részletekben való gondolkodás probléma halmazával,
• és a kapitalizmus fedezet nélküli „tőkéjével”

Az újgazdagok sznobsága - sine nobiliti – elképesztő. A legnagyobb kábítószer kereskedők „drogbáróknak” hívják magukat, a sok pénzt összeharácsolók pedig a „pénzoligarchák”.

Remélem, sikerült elindítanom a gondolatot, hogy a vágyvezéreltség és a képzeleti elszabadultság között kell önmagunkra találnunk az őszinteségben, a reális adottságainkban, igazi identitásunkban, kellő mértékletességgel. Mert a Földön gravitációs pontunk van, de a kozmosz zarándokai vagyunk.

A 2018-as év Mátyáskirály-emlékév. Az emlékévet indokolja Mátyás királlyá választásának 560. évfordulója és legfőképpen az, hogy Mátyás király erőskezű, jelentős uralkodóként vonult be a magyar történelembe, aki uralkodása alatt megerősítette a Magyar Királyságot, és felismerte, hogy csak úgy lehet megállítani az Oszmán Birodalom terjeszkedését, ha az állama szilárd.

JUZTIZMORD
VAN-E ANNÁL NAGYOBB JOGTIPRÁS, MINT AZT SEM TUDNI, MI A JOG?

Márpedig ebben az általános érték devalválódásban, amely a modern korunkat jellemzi, a JUSS eredeti jelentése is – ha nem is veszett el teljesen – elmosódott a sok rárakódott hamis látszattól, értelmezéshalmaztól:

az örökrész, az öröklés, a hagyaték jelentése folytán jelez valamiféle maradandóságot a múlandósággal szemben, ami nem veszti érvényét, de túlságosan anyagi szintre korlátozódott

Már ott és akkor kezdett erősen megkopni, amikor az emberek könnyedén játszadozni kezdtek azzal, hogy ki tudja, mi a jó és mi a rossz? Hadd idézzek egy etikai bukfencet:

• Egy ismerősöm azt fejtegette, hogy a Csillagok Háborújának egyik szereplője átment a jó oldalról a rosszra, és ezt jól tette, mert ezzel megakadályozta, hogy a jó győzzön. Kicsit ledöbbentem. De emberem szerint ezzel egyensúly lett, mert nem dőlt el a dolog.
• Nem lehetett meggyőzni, hogy ez valójában álegyensúly, amely folytonosan újabb kibillenésekhez vezet.
• Vitánk végül azzal zárult le, hogy senki sem tudhatja biztonsággal, mi a jó és mi a rossz. Még az sem ébresztette fel, hogy maga a film is ezt a témát boncolgatta, annyira beleszeretett a rosszalkodásba.

A közbeszéd fordulataiban is gyakran találunk példát a szó kiforgatására, amikor „jogot formálunk” valamire, vagy kifakadunk, hogy „milyen jogon” tesz valaki valamit.
De idézhetjük az „állatjogokkal” kapcsolatos problémákat is. Az állatvédők szerint a cirkuszban jogtalan idomításnak vetik alá az állatokat, a betanítás kimeríti a állatkínzás fogalmát, és egyáltalán, a porond és az utaztatások teljesen kiszakítják a cirkuszi állatokat a természetes közegükből és életükből. De beszélhetünk-e az állatok természetes életéről, amióta az ember mindenféle munkára és passzióra szövetkezett velük, a házőrzéstől kezdve az igavonáson át a lóversenyig?
Azt kell látnunk, hogy nagy általánosságban nemcsak az állatokkal és az emberekkel konfliktusos a kapcsolatunk, de saját magunkkal sem vagyunk békében, harmóniában, gyümölcsöző elfogadásban. Ez a kiegyensúlyozatlanság pedig begyűrűzik a társadalmi, politikai életbe, sőt, az egész emberiség történetét valamiféle kényszerpályán működteti. Nehéz visszamenni az első hibás lépésig, amely a rengeteg féle jogtiprást eredményezte.
Sajnálatos, hogy nemcsak a műveletlen, képzetlen, tanulatlan emberek nincsenek tisztában a szó jelentésével, de még maguk a jogászok sem. Különben nem talált volna olyan termékeny talajra Hans Kelsen (1881-1973) jogpozitivizmusa, amely a jogot lehasítja az igazságról és azt tartja, hogy az erkölccsel való kapcsolata sem szükségszerű, csupán történeti.
A polaritás törvénye azonnal előhívja a „jognegativizmus” ellenfogalmát.
Szókratész, a filozófia első mártírja (i.e. 469-399) híres jelmondata: „Ismerd meg önmagad!” Azt tartotta, hogy az ÖRÖK ERKÖLCSI SZABÁLY ismerete az emberi lélekben az ERÉNY, amely lényegében a TUDÁSAL egyenlő:

• a tudatlanságtól, a tévelygéstől, a bűnözéstől ennek az erkölcsi jónak a felszínre hozatalával lehet megmenekülni.
• Ezt tartotta a filozófus legfőbb feladatának: világra segíteni a lélekből ezt az erkölcsi erőt, ezért nevezte magát a „lélek bábájának”.

Tanítványa, Platón (kb. i.e. 428-348) dialógusaiban hasonlóképpen vezette rá tanítványait a politika, az etika, a tudás metafizikai összefüggéseire.
Sajnos, az eltelt évszázadok egyre radikálisabb eltévelyedést mutatnak eme eredendő erkölcsi jótól és jogtól az ember lelki életében csakúgy, mint a társadalmi, politikai vonatkozásokban.
Vigasztalhatjuk magunkat némileg azzal a reménnyel, hogy a jelenlegi világőrület – gazdasági válság. menekültáradat, nyomor, nukleáris háború fenyegetettség, kriptovaluta, etc. – a Vízöntő korba való átmenet velejárója, és hogy nem fog eluralkodni végképp az emberiségen az anómia, a destruktivitás, a szabadosság, a pénzmágia, és helyreáll a jog és a kultúra szentsége, és nem a népességcsere mesterséges társadalomformálásának vágya fogja vezetni a magukat elitnek képzelő hangadókat. Akkor majd helyreáll az értékhierarchia függőlegességéhez igazodó élet.

MEGSZÍVLELEDŐ SZENTENCIÁK

Ismerd meg önmagad!

Szókratész a lélek bábája.

A lelki élet, az erkölcs és a politika egymástól elválaszthatatlan egységben gyökerezik.

Kakas a szemétdombon.

Formálni a zavarosból tisztát.
                   (Tao te king 15. vers)

Identitásvesztés és értékválság.

Csőlátás és békaperspektíva.

Részletekben való megfeneklés.

A mérték mértéke.

Tanult tehetetlenség.

Aki megvásárolható, azt nem érdemes megvásárolni.

Júdás szétszórta a 30 ezüstpénzt, majd felakasztotta magát.

 

15 éves a Panoráma Világklub!

A Panoráma Világklub egy világméretű, értékalapú, harmonikus együttműködésen alapuló, baráti civilszerveződés. Amely – egyfajta szellemi hídként – az elmúlt másfél évtizedben kapcsolatait egyfelől a Kárpát-medence magyarsága és a világba szétszóratott honfitársaink között szervezi, másfelől megszólítja és bekapcsolja a Világklub-hálózatba Magyarország és a magyarság iránt rokonszenvet érző, érdeklődő, barátságot ápoló idegen népek, nemzetek fiait is.    2018 tavaszára a világ öt kontinensének 95 országában (államában, régiójában) eddig összesen 237 társklub jött létre, Magyarországon 78, határain kívül 159 klub alakult. Fórumaikon, rendezvényeiken  a magyar értékek és teljesítmények közvetítése, Magyarország jó hírnevének erősítése a cél. Kiemelt eseményük az évenkénti Magyar Világtalálkozó rendezvénysorozata, amelyen közéleti-, művészeti- és civilelismerések is átadásra kerülnek. A VIII. Magyar Világtalálkozóra 2018. május 12-21. között kerül sor.

PSZICHOPOLITIKAI HADVISELÉS KORUNKBAN

A politikának is van alul- és felülnézete, más szavakkal külső és belső megközelítése, aprópénze és szellemi tőkéje. A társadalom szerveződésének pedig egy természetes, az egyének felől történő kapcsolódása:

• a szülőkkel, testvérekkel,
• a rokonokkal,
• a kortársakkal,
• munkatársakkal, etc.

amely a nemi, nemzeti identitás kialakításában hatalmas szerepet kap, és egyben az etikai érzék kialakításának is kiinduló pontja. Ezekből a kapcsolatokból alakul ki a törzsi szerveződés, Közel-Keleten például még mindig ez a társadalmi forma a meghatározó.
Ez az alulról, belülről, természetes folyamatokban zajló szerveződés a letelepedést, államalapítást követően kiegészül a „fentről”, az egész felől, a felülnézet alapján történő társadalom alakítással, irányítással az eszmék, ideák, törvények érvényesítésével. Egyszóval ezt közigazgatásnak is mondhatjuk, amelynek össze kell illesztenie a lehetőségeket az érdekekkel, a működőképesség és a célirányosság figyelembevételével.
Hazánk történelmében a 895- ben történt honfoglalás óta viharos közéleti történések zajlottak törésvonalak rajzolódtak ki. Ez részben a keresztény vallás államvallássá tételével, részben az addig itt élő, de államot nem alakító nemzetiségekkel függ össze. A keresztény vallás (sajnos erőszakkal történő) felvétele a korábbi, „pogánynak” nevezett vallás üldözésével, kiirtani akarásával járt együtt, holott ez az inkább természeti, a tudattalan lélekműködés eltérő logikával működő vallás egyáltalán nem mondható primitívnek, sőt, bensőségesebb, és isten közelibb, mint a hamar dogmatizálódó, hivatalos vallási liturgia.
Az is sajátságos, ahogyan a magyar nyelv nem keveredett el az itt élő nemzetiségek nyelvével. A magyar nyelvet ma is valamiféle „szigetnek” tartják, akik avatottabb elemzésnek vetik alá.
Fontos eligazítást nyújt a tudatos és tudattalan lélekműködés ütközete, hiszen ez nemcsak hazánk, hanem az egész világ történelmének dinamikáját alakítja. Gondoljunk csak a katonai nagyhatalomnak tartott Amerika jelenkori demokrácia exportálásaira a Közel Kelet térségeiben, amely cseppet sem mondható sikermenetnek. Inkább azt láthatjuk, vallásháborúk lobbannak fel elágazásain, a gazdasági érdekek mellett. Mindez sajnálatosan kötődik az amerikai fegyver lobbihoz és  a fegyverpiachoz, ami által a például immáron hét éve tartó szír háború esetében a legtöbben nem látják a fától az erdőt.
De visszatérve a magyar történelemre, a kormányzás és hadviselés kettéváltságát már Attila é Buda történetében is láthatjuk. Attila valóban fényes hadvezér volt, de halálát követően a hun birodalom teljesen felbomlott. Attila nem természetes halállal halt meg, Mikolt ölte meg a nászéjszakájukon. A hét törzs vérszerződése és honalapítása Árpáddal egy második etap volt.
A formális csaták ugyan nem szűntek meg, sőt, kiegészültek a trónviszályokkal, a tatárjárással, és hihetetlen elágazásokat vettek, amelyeknek a megoldatlan helyzeteiről a történelmi emlékezet tanúskodik. Ehelyütt csak a főbb állomásokat említjük:

• az Árpád-ház kihalása,
• a mohácsi vész,
• a 150 éves török uralom,
• a Rákóczi szabadságharc bukása,
• az ország 3 részre szakadása több ízben,
• az 1848-as szabadságharc utáni „kiegyezés”,
• majd a világháborúk,
• Trianon,
• a kommunista diktatúra,
• végül a félresikerült rendszerváltás, amely a „demokrácia” helyett szabadrablásos kapitalizmus lett,
• harc helyett pszichopolitikai tárgyalások mentén,
• jelenleg pedig a migráció problémája.

A lélek úgy működik, hogy amit a külvilágban nem sikerül megoldani, annak az energetikája belül működik tovább. Jó esetben:

• okulás, megértés, megbékélés,
• maradéktalan megoldás,
• belátás, BÖLCSESSÉG,
• egyszóval szellemi megoldás lesz abból az energiából, dimenzióváltás, amely nem fizikai szinten futja ki a pályáját.

Ezt nevezi jelen írás PSZICHOPOLITIKAI HADVISELÉSNEK.
Mert a közélet igen súlyosan megterhelő, elidegenítő, örömtelen, sőt, megbetegítő feladatokkal sújthat bennünket.

A politikának mindenki a résztvevője, alakítója. A társadalom egyénekből áll, és nem lehet más, mint amilyen emberek alkotják. Ám a rengeteg mesterséges befolyásolás, az elidegenedett és hasadt lelkű, meghasonlott, kiábrándult emberek társadalma a politikát is teljesen eltorzíthatja. Még aki hivatalos résztvevője is kíván lenni, sok esetben annak sincs tiszta képe és tudása arról:

• mi a demokrácia?
• mi a politika?

Pedig a demokrácia a fentiekben érintett alsó és felső, külső és belső oldal harmóniája, egymást kiegészítő, egyensúlyos dinamikája lenne.  Persze ez a dinamika csak normális identitású, etikai érzékkel, értékrenddel működő emberek szemlélete és tettei nyomán alakulhat ki, ahol a JOG SZENTSÉGE evidencia.
Úgy tűnik, nem lehet megúszni a szavak újraértelmezését.
A genderizmus nyomán a nemzetiségi identitás is felbomlani látszik, holott a tudattalan lélek egyik rétege ez a gyökerünk, nemző apánk nyomán. Aki sokat markol, keveset fog. Aki azt hiszi, mindenütt otthon van, az lényegében sehol sincs otthon.
A Vízöntő korszak nemcsak a kozmikus távlatokat tárja elénk, de a belső élet felé is navigál bennünket.
A politika és a pszichológia egymásra találását ígéri, termékeny együttműködést a külső és belső végtelenség között. Túl a fizikai szinten. Hasadtság, elidegenedés és üres szavak helyett.

PART, PÁRT, PORTA, PORTÉKA TÉMÁI

Erkölcsi vákuum.

Identitás diffúzió nemi, családi, nemzeti és spirituális téren.

A társadalom egyénekből áll, alulról és belülről, épül, szerves, élő szerveződésben.

Ezért nem lehet kívülről és felülről átszabni, kitalálni, „nyitottá” tenni.
Az élő szerveződés Gestalt, zárt alakzat.

Az országoknak van határa és kell is, hogy legyen. Miként testünk minden sejtjének is van határa, ahol az anyagcsere folyamatai lezajlanak. Ha egy sejt felbomlik, vagy túlszaporodik, az egész szervezet károsodik. (karcinóma)

A balhéművészet és a botránypolitika VIS MAIOR.

A társadalom természetes alakulat. Nincs mesterséges társadalom.

A NÉP kitermeli vezetőjét.

A föld géniuszához kell igazodnia az életnek a gazdaságban, életmódban, kultúrában. Miként a TÁJ arculatát is a föld géniusza alakítja.

Mitől „elit” az ú.n. politikai elit?

Sajnálatos törésvonal a politikában ez a vízszintes jobb- és baloldal, miközben az értékhierarchia függőleges.

A nép nem egyenlő a nemzettel.

Az állampolgárság a nemzeti identitást nem mindenkor érinti.

EGYÉN ÉS TÁRSADALOM          

Eddig azt tartottuk, hogy a kivétel erősíti a szabályt. A mostani nagy felfordulásban ennek az ellenkezője látszik elfogadásra találni:

• a kivétel lesz a szabály.

Mindennek hátterében persze az munkál. hogy az anarchiát kedvelőknek és előidézőknek bajuk van a szabályokkal. Túlteng bennük az önkény, az önérdek, nem akarnak strukturálódni, azt gondolják, hogy az élet széthulló darabokból áll. Nem látják például, milyen alap egységet jelent a család, és hogy annak felbomlása milyen zavarokat okoz a társadalom egészében. Ehhez igazított nézet a nyitott társadalom ideája, amely téveszme napjainkban már az állam létét is megkérdőjelezi, helyébe a civil szervezetek irányítását képzeli.
A valóság az, hogy az államalapításokat a törzsi szervezetek előzték meg, éppen ezek kezelhetetlensége hívta életre a közigazgatás szabályozottságát. Noha az is tény, hogy ezek a törzsi szervezetek, kisebb közösségek olyan emberekből alakulnak ki, akik a természettel és önmagukkal szorosabb kapcsolatban élnek, mint a nyugati kultúra „demokráciája”. Amerika sem gondolja végig a Közel-Keletre történő demokrácia exportálásának kivitelezhetetlenségét, éppen az elracionalizálódást nem mérlegeli, amely a társadalom építés velejárója. Az egyéni érdekeket a társadalom által képezett magasabb érdekeknek kell alávetnünk. Ez pedig olykor a tudattalan lélekműködés olyan elfojtásával jár, amely komoly mentális zavarokat idézhet elő.
Kevés olyan korszak volt a világtörténelemben, amikor pontosan értették az emberek az egyén és a közösségek szerves kapcsolatát és a közügyek harmonikus irányítását. Ez utóbbit a mai szóhasználat „politikának” mondja, anélkül, hogy belegondolna mélyen a jelentésébe, amelyben a közjó, a közérdek viszi az oroszlánrészt.
Problémát jelent manapság maga a vezetés és a vezető személyisége. Mert a kisebb és a természetes közösségekben mintegy „kitermelődik” a vezető, aki közülük való, egyívású velük. Nagyobb heterogén csoportosulásoknál ez a fajta természetes kiválasztódás már nem működik, helyette választják a vezetőket. Ám az nehezen számítható ki, hogy a választott vezetőt mennyire kápráztatja el a „hatalom”, vagy mennyire képes bölcsességgel megreformálni az indulatos követelődzőket. A szélsőségesen individualisták, úgy érzik, nekik járnak az előnyök, a juttatások, a részesedések mindenféle javakból, azzal mit sem törődve, hogy ezeket kik állítják elő, és ők ebben a munkában részt vesznek-e. Hangadó akar lenni, nem törődik azzal, hogy vágyai mértéktelenek, nézetei kiforratlanok, lényegében egocentrizmusának rabja. Mégis közéleti szerepre alkalmasnak szeretné tudni magát, és talál is hasonló, önmagába betokosodott követőket, akik alulnézeti fogságukban megrekedve persze semmiféle rálátással, felülnézettel nem rendelkeznek.
Hasadt világunkban már-már tudományos rangra kezdenek emelődni a politikai, gazdasági, jogi etc. okoskodások, holott csak csőlátásról van szó, a lényeglátás teljes hiányáról, arról, ahogyan a fától nem látni az erdőt. Emberjogi aktivistákról, akiknek fogalmuk sincs a jog szentségéről. Mindez sajnálatosan nyújt táptalajt ahhoz, hogy a közéletünk tele legyen:

politikai naivákkal, megátalkodott gazemberekkel, tenyérbe mászó, pimasz suhancokkal, regresszív, félbemaradt, esetenként mentálisan beteg „képviselőkkel”, akiknél senki sem firtatja, hogy valójában kit és mit képviselnek, és persze széllovas ügyeskedőkkel, akik mindig jó helyen vannak jókor.

Mindez műfajilag is kiszínezte az ú. n. politikai palettát, megtalálhatók:

a rögtönzött szerepek arzenálja, a vaskos hazugságok, nézőpont változtatások köpönyegforgatások, bohóckodások, a comédia del art, a performance, egyszóval a politikai álarcosbál.

Mindez világméretben az álló- és hidegháborút eredményezte, ahol a felek „forró dróton” érintkeztek.

Ha a múlt századot a világháborúk korának mondjuk, 21. század a meddő diplomáciai mellébeszélések, a végtelenített tárgyalások, a terméketlen csúcstalálkozók özöne.
Felmerül a kérdés, hogyan lehet ennek az egyéni és társadalmi zavarodottságnak, pokoljárásnak a végére járni? Lehet-e remény a változásra, a kiút megtalálására?
Azt gondolhatjuk, mindez a nagy káosz összefügg a Vízöntő korszakba való átmenettel, amelynek az eszméje az emberszabásúbb társadalom.
A kiindulópont csak az egyén értékrendjének és identitásának helyreállítása lehet, mivel

• a társadalom egyénekből áll,
• mindenki beletartozik,
• mindenki alakítja azt,
• és igazodnia kell annak értékrendjéhez, struktúrájához,
• a társadalom is az Égi Rendet képezi le.

Látnunk kell, hogy

• a lelki élet,
• az erkölcs és politika,
• és a társadalom formálódása szervesen egybetartozik.

A POLITIKA SZÍNE ÉS VISSZÁJA

Szerencsére a gépi hímzések és a sokadik ipari forradalom korában is van a kézművességnek élő kultusza. Így lesznek, akik megértik, hogy a szép hímzéseknek, - kalocsai, buzsáki etc. – a színén gyönyörű virágok, míg a fonákján az elvarrt, vagy elvarratlan szálak vannak, kevésbé esztétikus látványt nyújtva. De így van ez a ruhákkal is, kivételt a bunda képez, amelyet lehet ki- és befordítani, mégis bunda marad. Ezt a rejtett, fonák oldalt mondjuk árnyéknak, „visszásnak”, amely kifejezések híven utalnak a dolgok poláris természetéből fakadó ellentétesség feszültségeire, ütközéseire, állóháborújára, ha az egyik nem tudja a másikat, az ellenfelét le-, vagy meggyőzni. Ez mélyen elgondolkoztathatja az embert, mármint természetesen csak akkor, ha egyáltalán meg akarja érteni a folyamatokat, a valóságot, az igazságot.
A politikának is megvan a maga szövete, „hímzése”, a lépésekből (öltésekből) alakuló mintázata, amelyet persze nemcsak a hivatásos (magukat olykor „elitnek” nevező) politikusok hímeznek, hanem lényegében minden ember a maga életével, eszméivel, meggyőződéseivel, vagy céltalan bolyongásaival.
A politika kettőssége leginkább:

• a rend és anarchia,
• a rátermettség, vagy túlzott extraverzió, fel- és kitűnni vágyás,
• a kiforrott etikai magatartás, vagy a totális zöldfülű felelőtlenség,
• a felnőttség, vagy gyerekes visszamaradottság, tudatlanság, képzetlenség, műveletlenség,
• átfogó rálátás, vagy elszigetelt, kisstílű, önös, primitív érdekvezéreltség,
• és sorolhatnánk tovább.

Más szavakkal az alul- és felülnézet igen nagy különbsége fejez ki.
A minőség és mennyiség kettősségében is kirajzolódik, ami az ütközetek lehetőségeit rejti magában. Ezt a horgot maga, a pillanatnyilag legjobbnak gondolt- képzelt-vágyott társadalmi rendszer, a demokrácia is bekapta, hiszen a döntések többségi elvében, a választások mikéntjében, és egyáltalán a párt rendszerben (= part) a mennyiség dönt, ahol a minőség sokszor elsikkad. A vízszintességben libikókázó jobb- és baloldal nem szokta észrevenni az ÉRTÉKHIERARCHIA függőleges tengelyét, amelynek az anyag az alsó, a szellem a felső szintje. Ezek persze egymást áthatva működnek, de attól még az anyag és szellem különbözik egymástól. Ugyanezt az értékhierarchiát fejezi ki a piramis világépülete:

• az alap négyzet maga az anyagi világ,
• a felfelé keskenyedő és csúcsban végződő középső része a lélek,
• az egyetlen csúcs, vagyis a Nap, amelynek a sugarai rajzolják meg a palástot, az a szellem,
• mindez együtt maga a teljesség, a tökéletesség, az egyensúly, az összrendezettség.

A diktatúra és az ú.n. demokrácia is valamiféle politikai polarizáltságot fejez ki. De percig se gondoljuk, hogy igazi, végiggondolt fogalmakról beszélünk, amelyek a köztudat részei lennének. Noha tudjuk, hogy a sikeres uralom maga is 3 jellegből fonódik:

• az autoriter, a demokratikus és a laissez faire jellegből,
• amelyek lényegében az asztrológiából is ismert három minőség, a kardinális, a fix és labil minőségek megfelelői.
• A demokratikus berendezkedésekben mindig van kormányzó párt és ellenzék. Ez utóbbi gyakran csupán ellenség, gáncsoskodó, hangoskodó, ágáló bomlasztó erő.
• Mintha csak alulnézetre lenne képes, és onnan persze csak részleteket lehet látni.

Az ez évi (2018.) választások beszédesen silány képet festettek kis hazánk ellenzékéről, ahol minden párt ütőképes, kormányzásra alkalmas kalibernek képzelte magát (want to be), de nagyrészük küszöb alatt maradt. Azóta is az irigység, a hatalmi vágy és óvodás szintű marakodást mutatnak, lassan felőrölve saját magukat.
Van egy másik sajátságos kettősség is a politikában, amely a szövet visszáját kuszává teszi, ez pedig

• a mindenkori világpolitika,
• és az egyes nemzetek, országok közélete.

Itt különösen nagy feszültségeknek és ütközeteknek lehetünk tanúi.
Amerika például az „egypólusú” világ csúcsára helyezi saját magát, ezt gazdasági alapon és a hadi fegyverkezés témájában gondolja. Semmilyen más eszmeiség, szellemi érték, spirituális irányultság nem mutatkozik ebben, csupán az a csőlátás, amely nem veszi tudomásul, hogy a polarizáltság kétoldalú:

• párban létezik,
• közepében a mozdulatlan mozgatóval, ahol egyek,
• és a lényegük az egyensúlyozás.

Persze még a haszonelvűség is tartozéka, a kapitalista pénz centrikussághoz igazodóan. Mindez az ateista-materialista világfelfogás egyik vadhajtása, amely a marxizmusban öltött formát, újabban pedig a liberalizmusban, neoliberalizmusban:

• = nekem mindent szabad (nem csak azt, amit lehet),
• neked persze nem,
• csak nekem van igazam (jobb ha te meg sem szólalsz),
• szélsőséges individualizmusának lényege, hogy képtelen magasabb értékrendbe integrálódni (amely persze ego feladás nélkül nem lehetséges),
• ily módon a primitív egocentrizmusát próbálja kamatoztatni, amelyből jó esetben már élete első hét évében kinő az ember, a megélt Ödipális komplexusát követően. De ha ez nem történik meg, áldozatul esik mindenhatóság képzetének.

Emlékszem, az ú.n. rendszerváltás idején az egyik pártvezér árnyékkormányt alakított, és kijelentette: „Kész vagyok átvenni a hatalmat!” Azonnal megláttam benne az óvodást. Talán mondanom sem kell, ez a párt már régen kihullott az idő rostáján.
Persze nemcsak ötéves szinten lehet megrekedni, hanem serdülőkori lázadásban is leélhetjük életünket. A mai ellenzék ilyen például az örökösen ágáló, követelődzéseivel.
Egy ország kormányzása soha nem lehet független a mindenkori világpolitikától, ahol szintén nem a szívjóság az irányadó, hanem az érdekek, a gazdasági tényezők, jó esetben a kulturális kívánalmak. Ám nemcsak a joggal, a demokráciával, a nemzetiséggel, a liberalizmussal, a diktatúrával, az NGO-kal, etc. van probléma, a kultúrával kapcsolatosan sem mindenki előtt nyilvánvaló, hogy:

• a kultúra = a szentség művelése.

A spirituális pólus negligálása folytán

• subkultúra,
• ellenkultúra,
• kultúrsznobizmus,
• kultúrkufárkodás,
• és multikultúra burjánzik.

Ez pedig fonák jelenség, a dolgok visszája.

POLITIKAI „IDŐJÁRÁS”

Sajnos, hogy a modern szemléletben és életvezetésben a természet és a társadalom összefüggése nem kézenfekvő, nem magától értetődő. A természetet inkább leigázni, kifosztani igyekszik a modern ember, a társadalomról pedig még a tudománynak is ködös elképzelései vannak: a nép, a nemzet, az ország, az állampolgárság, etc, tisztázatlan fogalmai csak elmélyítik az identitáskrízist és értékválságot. Pedig fontos lenne mindenkinek látnia, miként képeződik le a társadalomban a VILÁG RENDJE, csakúgy, mint a természetben az elemek körforgása, egymásba való átalakulása alakítja az ú.n. IDŐJÁRÁST, az energiákon keresztül.

• Már Arisztotelész (i.e. 384-322) is azt tartotta, hogy az anyag tűzre, földre, levegőre, vízre és éterre bontható, és az időjárás ezzel magyarázató.

Holisztikusan szemlélve a társadalomnak is van anyagi, lelki és szellemi léte:

• az anyagi a gazdaságban nyilvánul meg,
• a lelki a kapcsolatokban, a politikában,
• a szellemi a hitvilágban, a vallási életben vizsgálható.

Az időjárás és a lelki élet egy húron pendülését nem nehéz felismerni, belátni, hiszen mindkét esetben az ENERGIA ÁRAMLÁSÁRÓL van szó. A köznyelvben is rengeteg szóhasználat jelzi ezt a kapcsolatot, például a hangulati jelzők, a borús, napfényes, sötét kedv, a sírás „kitör” a lélekből, mint a vihar a felhőkből, a szenvedély vulkán természetű, az ellenállás, a lelki torlasz hegyként magasodik előttünk.
A társadalmi életnek is van ATMOSZFÉRÁJA, amely főleg a vezetők és a nép egyensúlyos együttműködéséből rajzolódik ki, vagy éppen ennek hiányából. Ez lényegében az Ég és a föld, vagyis a magasság és mélység egymásban való tükröződése, vagy széthasadtsága.
Egy gondolat erejéig vissza kell mennünk a régi görögökhöz, mivel mind a demokrácia, mind a démosz az ókori görög társadalomban gyökerezik, a POLITILA pedig a városállamok (poliszok) közigazgatási rendje, az ott érvényesülő szabályok megtartása.

• Ugyanis a görög demokrácia a rabszolgatartó társadalom korszakában született, ahol az uralmat az arisztokraták és a fegyverforgatók gyakorolták, de a DÉMOSZ, a poliszt alapító nemzetségek, a szabad parasztok, a kézművesek, a kereskedők, a hajósok, a napszámosok összefoglaló neve.

Később a gyarmatosítások fellendülése után lett ú.n. rabszolgatartó demokrácia, az elhatalmasodó külső és belső ellentétektől terhelten. Ismeretes a két nagy városállam, Athén és Spárta szembenállása, de az ú.n. hellenisztikus korban már királygyilkosság is történt:

• II. Fülöp király erős központi hatalmat alakított ki, államot a városállamokkal szemben. Meggyilkolták.
• Fia, Nagy Sándor  követte a trónon, folytatta apja hódító munkáját, a perzsákkal való harcot, megalapította Alexandriát, és 33 évesen meghalt.

A területi és elnevezésbeli (makedón, vagy macedón) ütközőpont még a mai időkben is fel-fellángol a görögök és macedónok, a két rokon nép között.
Látható, hogy míg a vándorlás időszaka mintegy az ösztönösség jegyében zajlik, ahol a nép kitermeli vezetőjét, mint a hangyák közössége a vezérhangyát, vagy a vadludak repcénél az első lúd, addig a letelepedést követő államalapítás már nem működik íratlan szabályokkal, ösztönös természetességgel:

• az INTEGRÁLTSÁG magasabb rendezőelvet kíván meg,
• a POLITIKA, amely a közjót, a közérdeket érvényesíti, gyakran meg kell, hogy nyírbálja az egyéni önkényt.

Miként a természetben is földrengések, cunamik, tornádók, villámcsapások, árvizek, jégzajlások, vulkánkitörések, etc. tapasztalhatók, olyanképpen a társadalomban is találkozhatunk:

• földcsuszamlásokkal,
• törésvonalakkal,
• mindent elsöprő forradalmakkal,
• destruktív romboló erőkkel,
• valamint békére és nyugalomra való vágyakozással.

Hedonisták, akik a pillanatnyi élvezeteket hajszolják, épp úgy megtalálhatók a társadalomban, mint az alkotók, akik még az aszkézis révén is a megörökítésen dolgoznak.
Annak is mintája van, hogy a béke soha nem marad fenn automatikusan, és bár a harc sem őrzi, a „fegyverforgatók” állandósult jelenléte figyelhető meg az államokban az ókor óta. Derűre ború. A mi történelmünkben a monarchia „boldog békéje” az I. világháborút előzte meg, vagy akár azt is mondhatjuk, készítette elő. A természet és a társadalom összefüggésére nemcsak a szélsőségekben találunk példát. Fontos szempont a keletkezés és elmúlás folyamatában az ÖRÖKLÉT gondolatának szem előtt tartása. Ez a már fentiekben lelki szférának nevezett politikát is a szakralitás szférájába emeli. Ez szükségképpen hozza létre a vallási kultuszokat, amely sajátságosan átszövődik a népi, szájhagyományokban terjedő és őrződő hitregékkel, őstörténetekkel, hagyományokkal, amelyek híven utalnak a korok vezető eszméire, erkölcsi nézeteire.
Mindebben a tudatos és tudattalan lélekműködést kell látnunk:

• a DÉMOSZ a tudattalan lélekműködés reprezentánsa,
• a természetközelség jellemzi, akár írástudatlan is lehet,
• az uralkodók, a kormányzók a racionális agyféltekék megszólítói, olykor „az írástudók árulása” is benne lehet,
• mert ahogyan a természettől el lehet távolodni, oly módon hasadhat le az ember saját, igazi természetéről.

Van még egy folyamat, amelyet a politika hivatott felismerni, ez pedig a KORSZELLEM, az Idők Szava.
Ez az ókorban tisztábban jelent meg a kultúrateremtés folyamatában, amelyben mindenki a maga helyén vett részt a társadalomban. A későbbiek folyamán ez sokrétűen eldeformálódott.
A XVI. –XVII. században már annyira visszájára fordult, hogy új szemlélet vált szabályozóvá:

• a humanizmus,
• a reformáció,
• a reneszánsz fogalomkörében.

A gyökerektől való elszakadás, az istenhittől való eltévelyedés kettőssége csak hihetetlen társadalmi földrengések, törésvonalak, áldozatok és pusztítások révén tudott megújulást hozni. Ebben az időben hatalmas szellemi kapacitású emberek születtek le ide a földre, akik a kultúrában, tudományban, művészetben hatalmas szerepekhez jutottak.
Külön tanulmány tárgya lehetne áttekinteni az európai uralkodókat, akik ekkor éltek:

• nálunk Mátyás király,
• az angoloknál VIII. Henrik,
• az oroszoknál Rettegett Iván, etc.

De jelen írás tárgya a Politikai időjárás, éghajlat jellege:

• ez pedig a földrajzi terület szélességi körön való elhelyezkedésétől függ,
• az is befolyásoló tényező, milyen szögben ér bennünket a napsugárzás,
• mert ez alakítja az „árnyékunk” nagyságát.

A Vízöntő korszak „atmoszférája” elementárisan kötődik a levegő elemhez.

• a villamosítás,
• a vezeték nélküli áramvezetés,
• információ, kommunikáció, magasabb dimenziók, kozmikus távlat a legfőbb jellemzői.

Ideje lenne túllépnünk a politikai hatalom naiv szemléletén, és látni a kérdés igazi lényegét:

• „AZ EMBER” erkölcsi tartását,
• Istennel való kapcsolatát,
• az Élet tiszteletét,
• a létértelem megkérdőjelezhetetlenségét,
• a természetes, az eredendő JÓ követését.

Ezek ugyan olyan kiegyensúlyozottságban működnek az emberi lelkekben, ahogyan az elemek az időjárást alakítja a természetben.

A világnak túl kell lépnie a deszakralizálódott politikán.

GENDERIZMUS

A józan paraszt ész és a minden valóságtól elszakadt gőgős ’-izmus” ütközik ebben a kérdésben, ahol már egyetemi kutatási szintre emelkedett az agymosás. És mindez a 21. században, amikor már nem arról folyik a vita, hogy a Föld a világ statikus korongja és közepe, hanem arról, hogy férfiak, nők, vagy nem-nélküliek „akarunk-e” lenni. Egyenesen jogi és politikai kérdést akarnak kovácsolni a bősz felvonulók abból, hogy ők maguk döntsenek ebben a témában,

• mintha az nem dőlt volna el foganásunk pillanatában.

Lármás felvonulásokon próbálnak, érvényt szerezi vélt „sérelmeiknek”, amelyet a törvényhozás és a politika számlájára írnak.
Persze súlyos fogalmi zavarok lappanganak a mélyben:

• hiszen a latin „gen” szóból képződik, a genezis = képződik szó.

Ezen a fiaskón túl kell lépni, és valamiféle ködös, tág társadalmi térbe kell helyezni ezt a nemi identitászavart a „társadalmi nem” tartományba:

• jelesül azt hangoztatván, hogy a társadalom „szabja ránk”, fiúk, vagy lányok vagyunk-e, esetleg a szüleink „rontanak meg” bennünket ebben a témában,
• mégpedig a nevelés folyamatában,
• következésképpen semleges nemű oktatásra kell áttérnünk, hogy majd alkalom adtán dönthessünk nemi mivoltunkról, hovatartozásunkról.

Ez volna hát a társadalmi nem, az az „erőszak”, amely a munkavállalás és viselkedés terén olyan kultúrát ír elő, amely egy feminista, vagy genderlobbista számára már-már terrorisztikus erővel hat.
Romániában ez év októberében népszavazást tartottak a család fogalmáról, mivel az alkotmányuk azt egy nő és egy férfi kapcsolatára alapítottnak írja le, és nem legalizálja az azonos neműek „házasságát”.

• Ha elegen vesznek részt egy ilyen népszavazáson és meglenne a kellő számú igen szavazat, akkor a referendum módosíthatja az alkotmányt, és legalizálják az azonos neműek házasságát.

Tehát itt tartunk: alkotmányba kell foglalni a nemi identitást, de ezt egy referendum alá is aknázatja. Mindössze néhány izgága lázadóra van szükség, aki nagydobra verheti zavarodottságát. Azonnal követőkre talál, ha nem is nemi mivoltában, - mert esetleg tisztában van azzal, hogy nő, vagy férfi, - de a kormányellenes tüntetésre bármikor kapható.
Ez a liberális futam arról is megfeledkezik, hogy a társadalom nem kívülről, felülről építkezik, nem íróasztal mellett kiagyalt ideológiák mentén, hanem az egyének részvétele mentén:

• ily módon „alulról”,
• sejtről- sejtre, miként az minden élő folyamatban van,
• és sejtje a család, az apa – anya – gyermek.

Látnunk kell tehát ebben az új keletű destrukcióban, a család fogalmának meghamisítani akarásában azt az elementáris anarchiát, amely a társadalom szerveződését akarja tönkretenni,

• vagyis az államok, a nemzetállamok ellen irányul.

A világban ugyanis van eleve adott REND:

• amelyet éppen a jin és jang erők dinamikus egyensúlya tart fent,
• miként az áram is kétpólusú,
• és a világosság és sötétség is egymást feltételezi.

Nem kell tehát kétségbe esnünk ettől a mondvacsinált „tudománytól”, mert tudatlanságok előbb- utóbb önmaguk mélységébe fulladnak.

POLITIKAI TÖRÉSVONALAK

A tektonikai földmozgásokhoz hasonlóan mind az egyéni lelkekben, mind a társadalomban hatalmas hasadások, „földcsuszamlások” következhetnek be, olykor áthidalhatatlannak tűnő szakadékokat hozván létre. Egyéni lelkekben általában a tudatos és tudattalan lélekműködés kapcsán jön létre ez a nemkívánatos állapot. Például az értelem és érzelem között, amelyet úgy fogalmazunk meg: nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Mindez hatalmasra duzzaszthatja árnyékszemélyiségünket, amelyet sem átlépni, sem leválasztani nem lehetséges. Társadalmi szférában pedig még többrétegűen hasadhat:

• egyén és társadalom között,
• a nép ás a vezetők kapcsán,
• a rend és a rendezetlenség ütközetében,
• a nemzet és nemzetköziség tárgyában,
• etc.

Nem is lehet tudni, melyik lélekvesztés a veszélyesebb:

• ha valaki társadalmon kívüli magányos farkas marad, elefántcsonttoronyba, olykor pszichózisba börtönözve,
• vagy „megfelelve” bizonyos társadalmi elvárásoknak, betagolódik egy szervezetbe álengedelmességgel, például anyagi javakért, védelemért, de önmagát mindenképpen eladván, lelki elkorcsosulásban.

Világméretekben mintegy az égtájakhoz igazodóan találhatunk törésvonalakat. Ilyen például a Kelet és Nyugat kultúrája, attitűdje közötti: Keletet inkább a tudattalan lélekóceánjához tartozónak, míg Nyugatot a racionális logikával. jellemezhetjük. De Észak és Déli vonatkozásban is nagy eltérés mutatkozik: az északiak „kilúgozottabbak”, míg a déliek érzelmi áradása igen szembetűnő.
Újabban az állam, és a „nyílt társadalmat” képviselő NGO-k, a határokat tagadó ideológiai törésvonala okozza a legtöbb (meddő) vitát a nacionalista és transz nacionalista lobbik között. Erre rakódik a hagyományokat tisztelő és fontosnak tartó nézet ütközete az ú.n. multi kultúrával. Ámbár a tapasztalat szerint a nagyon eltérő kultúrák szintézise nem tud létrejönni, vagyis a színes kultúra ideája lényegében megbukott, még nem távozott minden agyból ennek a tévhite, vágya, elképzelése.
De törésvonal van a kormányozhatóság kérdésében is. Az állam és a demokratikusan megválasztott kormányok megbuktatására törekvő NGO-k működése és célképzete között valamiféle „világkormányzás” idea sejlik. Mindenesetre a társadalomnak ez a kívülről és felülről való átalakítási kísérlete már az eddigiekben is sok bonyodalmat okozott, egy életellenes ideológia folytán:

• mert a közösségek (államok) VEZETŐIT maguk az együtt élő emberek „termelik” ki soraikból, ez nem lehet kívülről jött ember, aki nem ismeri az ottani életet,
• a szervezeteket sem lehet a természetes határaikon túl kiterjeszteni, ha az a belső szervezettséget felbomlasztja,
• és nagyon kérdéses, hogy a túlságosan sokrétű világ integrálható-e egy egységes eszme rendszerbe?

A régebbi időkben ez hadviselések = gyarmatosítás révén történt. Példaként említsük Nagy Sándort, vagy Napóleont. De a történelem nem vonta le a megfelelő tanulságokat, hiszen azóta világháborúk, fasizmus, kommunizmus, szerb háború, arab tavasz, pillanatnyilag pedig a migrációs válság törésvonalait tanulmányozatjuk.
Mindez visszavezethető a rend és anarchia törésvonalára is. A múlt században indult FORMABONTÁS a művészet és viselkedés „alternatívája” után elérte a társadalmat is:

• az abnormális lett a norma,
• a jogrelativizmus mindent aláaknáz,
• a devianciák kultuszát éljük,
• a törvényszegés az imponáló,
• a balhé művészet a legtetszetősebb, a csodálnivaló,
• az öltözködésben mindenféle ízlésficam dívik,
• a választások kampányai bohózatok sok esetben,
• politikai performancek sem ritkák,
• és folytathatnánk a példákat.

Persze a hatalomirigység, a gyűlölet jól tetten érhető, de ettől még elképesztő, hogy milyen  inkompetens emberek szeretnének miniszterelnökök, vagy főpolgármesterek lenni. Ebbe nyilván belejátszik még a proletárdiktatúrában hatalmi pozicióba emelt emberek utóélete is, amely a „baloldalt” hozta létre, de a kapitalizmusban már csak a pénz az úr. Ahhoz pedig kellő korrupcióval bárki hozzájuthat, mindenféle erkölcsi, lelki-szellemi többlet híján.
De ennyi talán elég is a példákból. E sorok írója az Olvasóra bízza a folytatást.
Annyi megjegyzéssel, hogy a társadalom egyénekből áll, a politikának mindenki a résztvevője, a törésvonalak pro és kontrája vonatkozásában is.

POLITIKAI MATRIX

A 2007-ben bemutatott Mátrix c. film joggal nevezhető a világnézeti forradalom egyik folyamatának. Egészen a lételméleti gondolatokig hatol:

• látszat, vagy a legvégső valóság az a téridő struktúra, amelyben élünk,
• magától eredeztetően létezik, vagy létrehozott,
• vagy csak egy virtuális világ mátrix-másolata?
• Az egyén vonatkozásában pedig az merül fel: kik vagyunk valójában, vagyunk-e egyáltalán?

Koponyánk, a belé zárt agyunkkal valamiféle „Platóni barlang”

• az öntudatunkkal, valóságérzékelésünkkel, emlékezésünkkel, vagyis lelkünkkel, tudatunkkal?

Súlyos kérdések ezek a technikai civilizáció századában, ahol a gyerekek már javarészt nem népmeséken, hanem a virtuális digitális világ mesterséges játékain nevelkednek (válnak szenvedélybetegekké). Abban is a világnézeti forradalomnak része a film, hogy valamiképpen a technikai gólem, mint mesterséges intelligencia széleskörű alkalmazása mellett jól megfér a Big Bang világkeletkezési teóriája, és nem teszi le a voksát az isteni teremtés mellett, amely maga az ÖRÖK ÉLET:

• nem keletkezett, hanem „VAN!”,
• elpusztíthatatlan,
• a természet ezerféle létformájában láttatja magát.

Ám ez a teória elsodródik a technikai bravúrokkal létrehozott és működtetett virtuális „valósággal”, nem jut el az élet szentségéig, csupán a valóság szimulációjáig, modellezéséig a programkódokban, scriptekben, matematikai képletekben, függvényekben. Nem azt fókuszálja, hogy a valóságot nem keresni, kergetni, elérni etc. kell és lehet, hanem átélni, megélni. Vagyis támogatja az ateisták táborát, akik cinikus nihilizmusukban akár az általuk megtagadott istenséget valamiféle rendszergazdával helyettesítik, aki létrehozott egy gigantikus világot, benne a neki kiszolgáltatott emberekkel. Ez a megfigyelő, kívülálló attitüd eléggé általánossá vált napjainkban a valódi részvétel helyett:

• a természetesség,
• az igazság,
• a valóság helyett,
• amelynek látszatjellege hangsúlyosabb a lényege helyett,
• a transzcendens pólus negligálásával.

Pedig ennek tagadása, fel nem ismerése lassan valóban ellehetetleníti a világot, ennek az ellehetetlenülésnek egyik jele és kifejezője a mátrix:

• a táblázat,
• valamiféle anyakönyv, amely oszlopokban és sorokban tartalmazza az egymáshoz rendelhető értékeket.

Akiknél népszerű gondolat lett a mesterséges intelligencia, azok minden további nélkül mellőzni képesek a lelki élet, mint ÉLŐ FOLYAMAT lényegét, a megérzéseket, az inspiráltságot. Teljesen a mechanikus kapcsolódási rendszerre fókuszálnak. A társadalmi életet is ilyenféle mátrixnak képzelik el.

Pedig a társadalmi életnek is van egy valósága, amely ellenáll mindenfajta modellezésnek, kívülről-felülről való irányításnak. Ez pedig az emberek ÉLŐ RÉSZVÉTELE.
Az ú.n. demokráciákban hasadást hoz létre, elidegenítetté teszik az embereket az íróasztal mellett kifundált rendeletek, törvények, szabályok, amelyek sokszor torzítják az életvitelt. A „képviselők” valójában nem képviselik választóikat, a közügy és közérdek teljesen el tud sikkadni a mechanikus intézkedésekben, az intézményesítésekben, a bürokráciában, amelyek nélkülözik a személyességet, az állampolgárt kóddá, aktává, üggyé téve.
A városi életben ez még jobban kirajzolódik, mert az urbanizáció eleve nem természetbarát, hanem környezetidegen épületek halmaza. Falun még lehet találni taposott ösvényt, lehet tájékozódni a falu tornya alapján, amely az időt is mutatja, lehet fáról enni a gyümölcsöt, és a kert természetes tartozéka a háznak. A városi ember nem a „földön jár”, hanem építményei mátrixán.
Mátyás király inkognitóban el-elvegyült a nép között, hogy megismerje őket személyes érintkezésekben. A parlamentáris demokrácia bizottságokban, frakciókban, konferenciákon jogi, politikai, gazdasági, oktatási, telepüésfejlesztési, igazságügyi, klímapolitiai etc. témákra szétaprítva próbál kormányozni, a spirituális pólushoz való igazodás helyett. Eme részekre hasadozottság folytán a problémák is lehetnek, hatalmi, jogi, politikai etc. jellegűek. Magának a hatalomnak a transzcendens jellege sem deklarált:

• különvált a világi és egyházi hatalom,
• noha a kormányzás feladata a világegyetem rendjéhez igazodó élet kialakítása és fenntartása,
• ennek hiányában ANARCHIA lép fel.

A modern ember valósággal sportot űz értékválságából és identitásdiffúziójából, elidegenedve saját magától, az élettől.
Az EGO perbe száll a Teremtővel, nem akarja alávetni magát a teremtettség tényének, miként az az Édenkertben is történt a tudás almája kapcsán. Pápább akar lenni a pápánál, csőlátásában.
De a mátrix az igazi intelligenciát, a végtelenséget, a szentséget nem tudja modellálni, mert nincs benne ÉLET.
A klónozás, a génmódosítás és egyéb életellenes beavatkozások következményeit alig-alig mérlegeli.
Nem szabad mátrix-turistáknak képzelnünk magunkat!
Vissza kell térnünk az élet szentségéhez, okoskodások helyett az igazi bölcsességhez.
A Vízöntő korszak kozmikus távlatában nem a más bolygóra való költözésben kell a megoldást látnunk, ha a Földet tönkretesszük, hiszen a földi életen keresztül ismerhetjük meg a

• a létezést,
• az örök istenséget,
• a teremtő szeretetet,
• az emberség és az egész emberiség hivatását,
• a létünkért való felelősséget.

Miért kellene az ÉLŐ MEGISMERÉST felváltani a mesterséges intelligenciával?

Szívem ütemén
lélek, élet, lélekzet
egyazon ritmus.     

 

A LELKI ÉLET, AZ ERKÖLCS ÉS POLITIKA, A TÁRSADALOMFORMÁLÓDÁS

EGYAZON TŐRŐL FAKAD.

Akik elfelejtenek felébredni, álmukban meghalnak.
Akik elfelejtenek felnőni, gyermetegek maradnak:  

• csak alulnézetből látják a világot, a dolgokat,
• megrekednek a részletekben,
• hiányzik belőlük az átfogó látásmód,
• békaperspektívában és csőlátásban szenvednek,
• és felelősségük is csökevényes.

A világ rendezettsége egyesekben lenyűgöződést, áhítatot, igazodást vált ki, mások észre sem veszik, ügyet sem vetnek rá, sőt, képesek teljesen elköteleződni a destrukciónak. Gondoljunk csak bele, Néró, a véres költő (37-63) mi mindennel írta bele magát a történelembe:

• anyja, Agrippina, Claudius császár negyedik felesége, megmérgezte férjét, hogy Nérót jutassa trónra,
• Néró hiúságáról és kegyetlenségéről volt híres,
• 54-63 között uralkodott
• gyilkos zsarnok volt, üldözte a keresztényeket,
• megmérgeztette unokatestvérét, Britannikuszt,
• megölette feleségét és anyját,
• öngyilkosságra kényszerítette Senecát,
• a római tűzvészben lantját pengetve gyönyörködött,
• végül a hadsereg lemondásra kényszerítette és öngyilkos lett.

A zsarnokok nem holtukkal pusztulnak el – olvashatjuk a Tao te king 42. versében. És a római történelemben valóban sok zsarnokkal találkozhatunk. Maga Claudius is a meggyilkolt Caligula császárt követte. Caligula halálának van egy érdekes jeladása:

• Hajón utazott hazafelé.
• Útközben egy kis remóra – egy parányi hal – a kormánylapátok közé került és megállította a hajót.
• Plinius leírásában ez volt a jel Caligula „megállítására”, ugyanis erről az útról hazatérve gyilkolták meg.

De a zsarnokság nemcsak a hatalmi pozícióban lévők részéről ölthet patológiás mértéket, újabban az utca embere, a civilek, a különféle társadalmi csoportosulások „kisebbségei” manővereznek puccsokkal, lázadásokkal, tüntetésekkel, uszításokkal, gyűlöletkeltésekkel, hamis vádakkal próbálnak népszerűségre, politikai befolyásra szert tenni. Magukat a politikai élet hivatott bíráinak gondolják, vagy legalábbis szeretnék tudni. Nem veszik észre, hogy patológiás agressziójukkal maguk is abnormalizálják a közéletet, és persze azt sem tudják, hogy irigy gyűlöletük valójában öngyűlöletből fakad.
Nem szokták visszavezetni a társadalmi-politikai élet elferdüléseit – amely sok esetben már-már világőrület mértékű – az egyének lelki életének és morális hiányosságainak gyökerére. Pedig a társadalomnak mindenki része, mindenki formálja és a nagy mennyiségű tudatlan és tájékozatlan ember destruktív hatását egy kisszámú kisebbség egyensúlyozza, akinek helyén a szíve, felelős önmagáért és az életért, az emberiségért, az igazságot éli és ellensúlyozza bölcsességével az elburjánzott szociálpatológiát. Ez a kisebbség érti az értékhierarchia függőlegességét, amelynek csúcsa a Teremtő, a világot fenntartó világrenddel, amely az emberi lelkekbe is beíródott.
Ma már sajnos nincsenek ú.n. „szakrális uralkodók”, akik ezt az isteni rendet képviselnék és tartanák fenn. Gazdasági „jólétről”, kereskedelmi egyezményekről, nyereségről, haszonszerzésről szólnak a híradások, mintha a számok nem is a láthatatlan világ magasabb dimenzióinak ősképei lennének, hanem csupán a mennyiség mérésére rendeltettek volna.
Fentebb a felnövekedés elfelejtésével utaltunk a kóros folyamatok egyik kiinduló okára, és bizony ez a „felejtés” a szívünkbe oltott talentum, isteni szikra, erkölcsi törvény elfelejtésére is kiterjed. Ez pedig a viselkedést, a magatartást zilálja szét, amely a közösségbe való normális illeszkedést, részvételt is ellehetetleníti. A közösség az a természetes csoportosulás, amely az egy helyen született emberek életét, sorsát az adott földrajzi hely sajátosságaihoz igazítottan alakítja. A régebbi időkben, ha valakit a vétke miatt a közösség száműzött tagjai sorából, az nagyobb és hatékonyabb büntetés volt, mint a mai gyakorlat életfogytiglani börtöne. Az adott szó, a kézfogással megerősített egyezség erősebb volt, mint egy mai ügyvédi szerződés, amelynek a bonyolult nyelvezete alig érthető, ezáltal az átverés szinte természetes következményként járulhat hozzá. Ilyen volt például a deviza hitel ügye.. De idézhetjük még, hogy a pénznek nincs aranyfedezete, a hazugság nem szégyen, a szabadság és függetlenség örve alatt az ötéves kori mindenhatóság és a serdülőkori lázadás szintjén megrekedt emberek zsarnokoskodnak:

embercsempészet, szervkereskedelmi maffia, kábítószerrel való üzérkedés, hírhisztéria a médiában, cenzúrázott propagandák, hihetetlen fel-és kitűnni vágyás, celebség, genderizmus, történelemhamisítás, etc.

Egy egész kódexre való anyagot lehetne összegyűjteni a világot felforgató eszmékből, propagandákból, rendeletekből.
Törvényekkel próbálják szabályozni a lelkiismereti-és szólásszabadságot, amelynek folytán főleg az emberi méltóság vérzik el. Kettévált a jog és az igazság, az erkölcs és a jog, sőt, az igazság tagadásával is találkozhatunk. („Csak az én igazságom van!”). A jog szentségét firnyákosan próbálták relativizálni, ezáltal persze nem szerezhet érvényt a valóságnak.
A modern embersportot űz identitás diffúziójából, és értékválságából.
Itt abbahagyjuk a látleletet a Vízöntő korszakba való átmenet szociálpatológiájából, és az Olvasóra bízzuk a továbbgondolást.
Ám nem hallgathatjuk el az új korszak nagy ígéretét, amely az egyén és a társadalom kapcsolatát normalizálja abból kiindulva, hogy

a lelki élet, az erkölcs és politika, a társadalomformálódás

egy tőről fakad,

mégpedig az ember kozmikus tudatának fejlettségi fokán.